Derült égből keresztény

1.fejezet: "Még nem keresztény"

Ez a nap is elérkezett. Ismét szeptember 1. Még a nap is csak most nyújtóztatja ki meleg karjait erre a földrészre. Talán ez az egyetlen jó dolog reggel hat órakor ennek a csöpp kis városnak a buszállomásán. Olcsó, de meleg kávét szorongatok az ujjaim között és hagyom, hogy vörös hajam eltakarja, idegesítően feltűnő szeplőimet. Ölelhetne jobban a nap, tarthatna szorosabban, de fázom. Napoztatom enyhén lebarnult, fehér bőrömet, amikor megszólal egy ismerős, de annál idegesítőbb hang.
- Denise! Lennél szíves átölelni, már itt állok egy órája, de észre sem veszel! - Brooke szavai még a fülhallgatómon keresztül is tisztán érhetőek. - Csak meg ne süketülj a könnyű rocktól - nevet ki.
- Te meg fel ne verd a várost, anyám még alszik! - csapok a karjára. Brooke fahéjas kávéja megcsavarja a szolid ízlésemet. - Netán karácsony van? - kérdem, visszavágva az előzőkért.
- Népszerűsítem a szeretet ünnepét - mutatja fel a fahéjas rémálmot.
- Oké, de nyáron?
- Már szeptember van - javít ki. Ha, már Brooke-nál tartunk és a kijavításnál, a lány nem bírja elviselni, ha valamit rosszul mondasz, per írsz. Ez egyszerre nagyon idegesítő, de ugyan akkor számomra szerethető tulajdonsága is, habár ezt sohasem vallanám be neki. Bírom az okos embereket.
- Amíg be nem csöngetnek, addig nyári szünet van - jelentem ki. „Vitának itt helye nincs, az van, amit én mondtam" pillanat érkezett el. Brooke ezt jól tuja és szemét forgatva hallgat tovább. A telefonomból még mindig halkan szűrődik ki a gitárszóló és a dob összefonódott lüktetése. Aláfestői zenének megteszi, ehhez a brutális kora reggelhez.
- Mit szólsz hozzá, hogy Mr. Villanykörte ilyen korán behívatott minket a suliba?
Nos, tudni kell Mr. Villanykörtéről, hogy az osztályfőnökünk és olyan szinten szőrtelen, hogy visszaveri a kopasz feje a nap sugarait. Ezért lett Mr. Frank-ből Mr. Villanykörte.
- Mármint, hogy reggel hét órára hivatott be bennünket, hogy már az ünnepség előtt tartsunk egy osztályfőnöki órát? Ez az ember kegyetlenebb, mit tavaly - gondolok vissza a kis kopasz diktátorra. Rend és fegyelem a tanár úr mindene és ezt az ő osztályával tarja be leginkább.
- Szerinted bejönnek? - kérdi Brooke és szétnéz az állomáson. Az élet még hat óra után öt perccel sem kezdődött el ebben a kis városban. Csak az állomás kis péksége van nyitva, hogy mire belendül az élet, már a frissen sült kalácsok illatát vigye tova a szél, ezzel becsábítva minden olyan embert, aki a nagy rohanás miatt nem tudott otthon reggelizni.
- Szerintem csak lekésik a buszt - kuncogok, ahogyan a négyes fogatunk másik két tagjára gondolok. - Öt dolcsi, hogy Orea nem ér ki időben - nyújtom lelkesen a kezem.
- Fogadjak veled és veszítsem el a reggeli pénzemet? Kösz, nem. - Visszakézből utasít el.
- Most miért? -kérdem szemöldökömet ráncolva és elmosolyodom.
- Mert mindig te nyersz - érkezik gyorsan a válasz.
- Nem is.
- Aha, persze. Múltkor az utolsó csokis kekszet is te nyerted el. És emlékszel, amikor tavaly a diáknapon szavaztunk? Mindenki a C -re szavazott négyünk közül, egyedül csak te a D -re és a D-sek nyerték a kampányt. Vagy, amikor fogadtunk, hogy Jim Foster szakítani fog Donna-val még a bál előtt. Mindenki azt mondta, hogy nem, de te váltig állítottad, hogy Jim még egy héttel az esemény előtt dobni foglya.
- Na! - szólok közbe. - Az egyértelmű volt! Jim Foster túl sóher alak ahhoz, hogy limuzint béreljen. Ráadásul a bálon felszedni egy gólyát sokkal könnyebb, mint Donna-val lefeküdni. De, hidd el nekem, amint elül a botrány, Jim-iék újra összejönnek.
- Jim és Donna ismét együtt vannak - vágta rá érzéstelen arcképpel Brooke és egyszerű kiszakad belőlünk a nevetés, és megtöltöttük fülsüketítő áriánkkal az egész állomást. Alig kaptunk levegőt.
- Szegény Donna - préselem ki magamból. - Ezt meg honnan tudod? - csapkodom a térdem. Azt hittem szegény lágy képes lesz türtőztetni magát legalább a nyári szünet végégig, de ismételten túl hamar akadt rá a horogra.
- Lillian - mondta és ebből az egyetlen szóból értettem mindent.
- Ó. Te még szóba állsz azzal? - kérdeztem meglepődve. Lillian a pletykafészek, mindenbe szereti beleásni magát és hát, amilyen szenvedéllyel áskálódik mások életébe, ugyan úgy lóg a pasikon is. - Nem lesz Orea mérges? - kérdem félve.
Brooke legyint. - A világon semmi köze hozzá. Másrészt, így legalább én is mindenről értesülök, körülbelül fél percen belül.
- És ez valóban olyan jó? - szívom a fogamat. - Vagyis érted. Lillian-t senki sem szereti igazán. Túl pletykás és rámenős.
- Azzal nincs gond, hogyha az információkat csak bizonyos személyeknek adom tovább. Például a csapatnak.
- Igaz - vallom be elismerően és meghúzom a langyos kávémat. - Ott jön Bonnie - mutatok a háta mögé. A lány szemei felcsillannak, ahogyan meglát bennünket. Mosolya háromszor szalad körbe az arcán és elkezd rohanni, majd egyenesen ránk ugrik.
- El sem hiszem, hogy itt vagytok! - ölel magához jó szorosan és elterít minket szőke göndör tincseivel. - Már mióta nem találkoztunk, annyit kell mesélnem! Orea? - kérdi és elenged bennünket, majd körülnéz a kis dúracelnyuszi.
- Ha, engem kérdezel, szerintem ki sem lépett Mark fenekéből egész nyáron és most az elszakadás kicsit hátráltathatja - mondom kuncogva. Orea és Mark. Az eset reménytelenül kezdődött. A menő ám csendes srác és a kevésbé menő, de annál hangosabb lány a nyár első napján összejöttek és tudtommal Orea nem volt hajlandó egész nyáron mással foglalkozni, mint a pasijával. Együtt csináltak mindent. Szó szerint mindent. Hogy ezt honnan tudom? Erről szóltak a reggeleim. A lányokkal megígértük, hogy minden napunkat kitesszük az Instagramra, hogy tudjuk, mi van a másikkal. Ez sokkal egyszerűbbnek bizonyult, mint minden nap ráírni mindenkire, hogy szia, mizu, hogy vagy? Szóval, amikor reggel felkeltem, hogy elolvassam a napi híreket, - vagyis hogy megnézzem a napjukat, ez fogadott: Orea és Mark a strandon fagylaltoznak. Orea és Mark együtt bicikliznek. Orea és Mark együtt nyaralnak. Orea és Mark első közös filmnézése. Még szerencse, hogy az óvszert nem fotózta le nekünk.
A JASMINEDITCH -I JÁRAT ÖT PERC MÚLVA INDUL. A JASMINEDITCH-I JÁRAT ÖT PERC MULVA INDUL - ismételte el a hangosbemondó.
- Lehet, hogy lekési - gondolkozik el Bonnie.
- Na, látod! - mutat a kijelzőre Brooke, amin az egyetlen busz, - ami ilyen korán indul - van feltüntetve. - Ezért nem fogadok veled.
- Hoho lányok! - lepődik meg Bonnie. Elszokott már Brooke heves természetétől. - Miről maradtam le?
- Csak arról, hogy megbeszéltük, hogy Denise-l nem lehet fogadni - mondja nemes egyszerűséggel Brooke.
- Tényleg nem - néz rám komolyan, Bonnie. - Veled soha! - szögezi le, mintha kőbe lenne vésve.
- Most miért vagytok úgy oda. Párszor nyertem, na és? - kérdem ártatlanul.
- Párszor, mi? - akad ki teljesen a szőkeség. Ártatlan kislányos hangjával, egyenesen édes ez a kirohanása. - Mindig te nyersz. Így is lógok neked öt gombóc fagyival.
Tavaly karácsonykor fogadtunk, hogy a nemes ünnepségünkön a tanárdiák éneklésnél Mr. Paul leénekli a színpadról tanítványát. A tanár úr minden évben megpróbálkozik egy énekes műsorral, de a vége csak az lesz, hogy középkorú pocakos tag, éneklésnek becézett ordibálással teljesen elnyomja az igazán tehetséges diákját. Tehát szegény tanulóból semmit sem lehet hallani. Csak Mr. Paul rozmárüvöltését. A fogadás tárgya az volt, hogy a szülök sírni vagy röhögni fognak. Én arra fogadtam, hogy sírva fognak röhögni. Mindenki úgy gondolta, hogy néma csönddel és halálos döbbenettel fogják végigülni a jelenetet. Hála Istennek a szülök idén lefordultak a székről, úgy nevettek. Mivel szerencsémre, az éves tapasztalatok miatt az igazgatónőnk egy poénnal kezdte Paul tanár úr felkonferálást. Vagyis énekparádéként hirdette, be az előadást. Így mindenkinek természetes volt, hogy ez csak egy poén és mindenki jól járt. Kivétel a szegény kis Kathy Blue, aki, azóta sem mert énekelni. Sőt egy hónapig még csak az iskola, közelébe sem mert menni. Habár mindenki azt hiszi, hogy egy iszonyat jó színész, ahogyan eljátszotta a kétségbe esett, szenvedő diáklányt, de ő valóban egy szerencsétlen volt abban a pillanatban, aki semmit sem értett az egészből. A jó hír, hogy a több hetes feldolgozás után Kathy már jól van.
- Perkálj szöszi! - viccelődök. - Amúgy nem kellene felszállnunk a buszra? - kérdem hirtelen.
- Mi lesz Orea-val? - ráncolja össze fekete szemöldökét Brooke. - Lehet, hogy késik.
- A világ nem vár, mi sem - azzal elindulok a busz irányába. A csapat nagyobbik fele, azaz egyetlen ember kivételével, aki nincs is itt, követ. Felmutatjuk a sofőrnek a bérletünket és leülünk a szokásos négyes helyünkre.
- Orea üzent - pillant le Brooke a mobiljára. - Öt perc és itt van - néz ránk. - most mit tegyünk? - teszi fel a feladványt és kinéz az ablakon.
- Bízzátok rám - sóhajtok. Felpattanok az ülésről és érzem, ahogyan végig követ a tekintetük miközben én a sofőr felé sétálok. - Elnézést uram, mondhatok magának egy viccet? - kérdezem határozottan.
A sofőr zavartan bólint, de mielőtt az órájára pillanthatna, belelendülök a történetembe.
- Csúcsforgalomban a zsúfolt buszra nem fér fel egy férfi - kezdem nagy hévvel a mondatomat. - Idegesen elkiáltja magát - hadonászok a karjaimmal. - MENJENEK MÁR BELJEBB, ANNYI HELY VAN MÉG OTT HOGY SAKKOZNI LEHETNE! Valaki hátul megszólal: JÖJJÖN CSAK JÓEMBER, ÚGY iS HIÁNYZIK EGY SÖTÉT PARASZT! - mesélem mire a buszsofőr kacagásban tör ki. - Magával szokott ilyen előfordulni? - kérdem.
- Nem, nem igazán - vallja be és elhúzza a száját. - De, most már indulnunk...
- Várjon! Ez már biztosan előfordult magával - szakítom félbe. - Nyegle fiú felszól a buszsofőrnek: - Mikor indul ez a szemétláda? kérdi. Mire a buszsofőr: Mikor megtelik szeméttel.
A férfi megint elneveti magát és rám néz, beindítja a motort, mire a visszapillantóban meglátom Orea-t.
- Kisasszony kérem, üljön le a helyére - mondja kedvesen és megszólal az ajtót becsukódását jelző, sípoló hang.
- Várjon! Azt hiszem, rosszul vagyok - csuklok össze, mint valami fadarab. A motor leáll, az ajtó kinyílik, és a buszsofőr felkiált: - Jesszusom! Mi történt? - kérdi és felpattan, hogy felsegítsen. Ekkor Orea fellép a buszra.
- Itt vagyok - mondja jókedvűen, mire mint aki csak a cipőjét kötötte volna be, felpattanok és odaállok mellé.
- Nagyon szépen köszönöm. Jobban vagyok - húzom ki magam és hátra battyogunk az ülések között egyenesen a helyünkre.
- Te jó ég! - néz ránk hitetlenkedve Bonnie.
- Hiányoztál Denise - vallotta be nevetve Orea és átölel.
- A buszsofőr még mindig minket néz - súgja oda Brooke.
- Csak viselkedjetek természetesen, akkor békén hagy - kacsintok, és mindenki egyszerre felkuncog. Egyszerre hátradőlünk, és olyan sóhajtással engedjük ki a fáradt gőzt, mintha egész nap dolgoztunk volna. A motor felbőg alattunk és a busz nyolc perces késéssel kigördül az állomásról.
- Tulajdonképpen mi is történt? - kérdezi Orea, mire mindenki hangos nevetésben tör ki.