Derült égből keresztény

2. fejezet: "Újra együtt"

- Ti most tényleg bele estetek egy szökőkútba? – kérdezi Bonnie. Minden szempár rám szegeződik. A busz a mi nevetésünktől hangos. A szaftos történetek közben el is feledkeztem arról, hogy hova is tartok. Bele se akarok gondolni, hogy éppen teljes gőzzel – mivel egyértelműen gyorsabban megyünk, mint az megengedett, robogunk az iskola felé.
- Belelökött – mondom ártatlanul.
- Hát ez a Felix – gondolkodik el Orea – micsoda piszok fiatalember – csap a térdére.
- Akkor most összejöttetek? – kapja fel a fejét Bonnie és remény csillan meg a szemében.
- Ugyan kérlek, - forgatja a szemét Brooke, aki jobban ismer engem, mint a rossz pénzt. – Denise nem jár senkivel. Denise-nek soha senki sem elég jó.
- Na! – csapok a karjára. – Ez nem igaz – háborodok fel. – De, tényleg csak barátok vagyunk – vallom be és visszapréselem magamat a székbe, mire mindenki felkacag körülöttem.
- Akik ennyit lógnak együtt? – kérdezte sokat sejtően Orea, és kuncogásban törnek ki.
- Borzasztóak vagytok – nevetem. - Csak motoroztunk – forgatom a szemeimet. – Ott volt Mikkel is.
- Elmentetek pár körre... mi? – Brooke csatlakozik Rea kétértelmű kérdéseihez.
- Csak húztok – forgatom a szemeimet nevetve.
- Mit szóltak a szüleid hozzá, hogy két motoros srác is jár hozzátok a nyáron? – tette fel őszinte kíváncsisággal a kérdést Bonnie.
- Nagyon semmit – válaszoltam egy vállrántás kíséretében.
- Azért tudod, hogy nem hisszük el, hogy nem próbálkoztak nálad a fiúk – vigyorodott el Orea.
- Hát valóban... - húzom el a számat és mocorogni kezdek a székemben. – De, én nem-et mondtam mindkettőnek. Viszont jól éreztük magunkat és sokat bohóckodtunk. Jóképűek, meg minden, de én úgy rézem, hogy nem erre vágyom, értitek? Többet akarok, mint egy nyári románcot.
- Rendben, de ha választanod kellene, Felix vagy Mikkellel randiznál? – tereli vissza a témát Orea. Egyáltalán hallják, amit mondok? Engem ők nem érdekelnek.
- Egyértelműen Mikkel – nevetek fel hangosan.
Az én hibám, ha zokon veszem, hogy egyszer nem tudtak a barátnőim megérteni. Az én hibám, ha hagyom magamat elszomorítani. Az én hibám, ha nem érzem jól magam.
- Miért? – kíváncsiskodik Brooke. Az orrom alatt elmosolyodom, mintha megérintene a dolog, de nem érzek semmit. Bárcsak azt mondtatnám őszintén, hogy: - Mikkel fekete haja mindent visz és azok a szemek. Látnotok kellett volna esőben, ahogyan az augusztusi záporban közelített felém a bukósisakjával. – Azt mondtam, amit hallani akartak, és ami igaz is volt, de nekem nem jelletett ennyit, bárhogyan is próbálkozok.

♡

Az iskolába beérve már-már dalolásztunk, amikor felfogtuk, hogy hol is vagyunk. Itt semmi sem változott. A függönyök ugyan olyan rusnya színűek és a fal még mindig omladozik a termünkben. Végignézek az osztályomon, akiket már nagyon régen nem láttam. Mindenki fel van frissülve, még tele élettel és energiával, de mindenki tudja, hogy egy hét és vége az alvás szezonnak. Hiába napoztál több hétig, pár nap és olyan sápadt leszel, mint a fal és az iskola leszívja azt a kevéske izmot is, amit a szünetben szedtél magadra. Az ülés nem izmosít. Az ülés rossz.

Már el is felejtettem, milyen itt állni és megpillantani Őt és milyen, amikor találkozik a tekintetünk. Hiába telt el három hónap, ugyan olyan szemekkel néz a szemembe. Minden lelassul és csak ez az egy pillanat marad, amikor meglátjuk a másikat. Olyan érzés, mintha minden más tova szállna, csak ez maradna nekünk. Mostantól cipelhetem magammal ezt a képet is. El mosolyodom, mert el kell mosolyodnom. Samuel továbbra is tartja, velem a szemkontaktust miközben a sorok között hátrabaktatunk a lányokkal és helyet foglalunk az utolsó két padban.
- Ha, megint kezditek, most szólj és még az első nap kiiratkozok – néz komolyan a szemembe padtársam Brooke. Már öt éve ülünk egymás mellett, így jobban ismerjük a másik mozdulatait vagy gondolatait mint bárki más ezen a világon.
- Mi van? – kérdem értetlenkedve. Brooke Samuel felé tekint unottan és rám néz.
- Egész tízediket végig szemeztétek és folyton a közelünkben lógott. Megőrülök tőle! Mindig azt érzem, hogy valaki néz, közben meg csak téged bámul. És nem értem a követési mániáját. Meg, hogyha ennyire tetszel neki, akkor miért nem jön oda hozzád.
- Mindig figyelem a kétségbe esett tekintetét, amikor nem tud leülni Denise közelébe – kuncog halkan Orea, aki közben felült a padunkra és onnan lóbálja a tornacsukáját. – Te jó ég! Nincsen Denise közelében üres pad – utánozza a fiút vicces mély hangon. – Megáll és vár a gyerek, gondolkozik – folytatja Rea saját hangján. – Porszem került a gépezetben, teljesen kikészül, és inkább kiiratkozik. – Szakadunk a nevetéstől és Rea előadásától.
- Én fogok kiiratkozni, ha tovább csinálja – szólal fel hangosan a padtársam.
- Csajok, azért nem ennyire... olyan, milyen is? – kérdem bizonytalanul.
- Megbocsájtunk neki, mert nagyon szexi a srác – kuncogja Orea.
- Héj! De rossz vagy, van barátod – mutatok rá a tényre, ami fölött nem lehet elsiklani.
- Ami, tény, azt ki kell mondani – vonja meg a vállát.
- Rendben, de beszéljünk most másról – tanácsolom. Nem azért mert kényelmetlen nekem a téma, hanem mert nincs hozzá kedvem.
- Tényleg, milyen volt a nyaralás? - kérdi Bonnie és egyik lábáról a másikra áll.
- Ja, tényleg, mindig is a tengerről álmodoztál, csoda, hogy nem hallunk egyfolytában a nyaralásotokról fecsegni – gondolkodik el hangosan Brooke.
- Igen! Most minden pillanatban a nyaralásotokról kellene untatnod bennünket - mosolyogja Boonie.
- Hát, igen az valami elképesztő volt – zárom is le. Mindenki értelmetlen képet vág. Mielőtt megkérdezhetnék, hogy csak ennyi, folytatom. – Ö, sokat úsztam – húzom el a szám. – Meg ettem polipot – merengek el a nyaralásomon, amire már egészen kiskorom óta vágytam. Amikor ott álltam, sosem voltam még olyan szomorú, de ezt hogy vallhatnám be nekik, hogy ne rontsam a hangulatot.
- Minden rendben? – kérdi komoly tekintettel Bonnie.
- Persze – vágom rá gyorsan. – Nem volt olyan király, mint vártam – mosolygom.