Derült égből keresztény

4. fejezet: "A kezdet"

A kijelzőn Samuel és Vivian hatalmas, kapcsolatban vannak, felirata rajzolódik ki a félhomályban.
A szívem megáll, a kezem remegni kezd. Csak a csalódottságot és a nyelvem hegyén azt a keserű és poshadt ízt érzem.
Már megint ez a fojtogató gombóc, ami nonstop a torkomat kapargatja és most labdává növekedett fel és ki akar bukni belőlem, de valami folyton csak visszatartja.

Csalódtam. Miben? Samuel-ben? A szerelemben? Nem! Mindenben.
Nem arról van szó, hogy ez engem teljesen összetört. Hanem, hogy ez volt az egyetlen dolog, ami még életben tartott. Semmi más nem volt rám hatással. Mintha csak lélegeztem volna. Ez volt az egyetlen érzés, amiért érdemes volt élnem, és most semmibe sem tudok kapaszkodni. Az egész világban csalódtam. - Tényleg ezt fújják fel annyira a felnőttek? - kérdeztem magamban. - Ezért vannak úgy oda az emberek? Tényleg? Ezért? Mert, ha igen én nem szeretnék sokáig élni. Bárcsak vége lenne ennek az egésznek. De, még nem adhatom fel. Viszont kell valamibe, amibe kapaszkodhatok. Úgy kapkodok a levegőbe valami gondolatfoszlány után, mint a fuldokló a vízben, amikor mentő övet vár.
A hosszú gondolatmenet után lefekszem az ágyamra és érzéstelen arcképpel bámulni kezdem a plafont. Majd előveszem a telefonomat és az üzenetek között kikeresem Orea chat fejét és megnyitom.
- Kész vagyok - pötyögtem be, majd kikapcsolom a telefont.
Úgy érzem, kell valami, valami ami több, amibe kapaszkodhatok.
Egyszer csak azt érezem, hogy el kell ezt mondanom valakinek, aki nem Orea vagy a szüleim. Ilyenkor az emberek mit is szoktak tenni? - gondolkozom el.
És akkor elkezdek imádkozni. Hírtelen felindulásból, valahonnan, légből kapott ötletből eldöntöttem, hogy mostantól Istenbe fogok kapaszkodni. Nem vallásosos okok miatt, egyáltalán nem ismerem a Bibliát, de a filmekben, mindig ilyenkor kezdenek el imádkozni a főszereplők. Kiskoromból van valami Isten fogalmam, de csak nagyon halványan dereng, hogy miket mondtak róla.
- Isten, ha valóban létezel, most hallgass meg - suttogom halkan a levegőbe. Kínosnak kellene éreznem magam, de valahogy természetesnek és megmosolyogtatónak éreztem a szavaimat. - Isten, csak adj valami jelet, hogy vagy - kérlelem és komolyan hinni akarok benne, hogy itt van.
- Nem baj, erre igazából számítottam - vallom be, amikor nem kapok semmiféle választ arról, hogy létezne. - Csak beszélgetni akarok. Kell valaki, akinek elmondhatom, hogy mennyire üres vagyok. Isten - szólok őszintén és már nem is érdek, hogy létezik e vagy sem, csak hinni akarok benne - jó lenne, ha boldogabbá és jobbá tennéd az életemet. - Nem tudom, hogy miből gondolom azt, hogy ő tudja, hogy nekem mi a jó, csak olyan logikusnak tűnik. Mit szoktak ilyenkor mondani? - Ámen - mosolygom és elalszok.

***

Reggel meg tudtam volna egy kezemen számolni azokat a pillanatokat, amikor tudatlan és jókedvű voltam. Az a két másodperc, amíg nem jutott eszembe a tegnap történtek maga volt a mennyország. Aztán minden rám zúdult, úgy éreztem még a plafon is rám szakadt. Igyekeztem mindent ésszerűen átgondolni, de már annál, a képkocánál leragadok, hogy belépek az osztályterembe és ott lesz ő. Nagyot sóhajtva dőlök vissza a puha párnák közé és nyakig betakarom magam. Nincs rosszabb annál az állapotnál, amikor fáj valami, de nem tudod kisírni magadból. Mióta nem is sírtam? - kérdem magamtól elmerengve. Olyan érzéketlen dolog nen sírni, hiába történik bármi. Mintha semmi sem hatna meg, de tényleg. Már mindennel próbálkoztam, de semmi.
- Nem kelsz hercegnő? - lép be az ajtómon apa egy bögre kávéval. Egyszerre volt csodálatos és félelmetes, amikor édesapám először kakaó helyett kávét készített nekem. Pontosan emlékszem arra a reggelre.
- Tedd le a kávét és fuss - tanácsolom neki nyűgösen és még feljebb húzom a takarómat, így már minden vörös hajtincsemet eltakarva. Viccesen kikandikálnak a lábujjaim, amin apa jót nevethet.
- Nem mész suliba hercegnő?
- Nem tudom - gondolkozom el és felülök az ágyban. - Kérdezd meg, hogy akarok e menni.
Apa felnevet.
- Akarsz menni?
- Nem - vágom rá és visszabugyolálom magamat.