Magányosan várakozik a képkeret, amibe azóta sem raktak semmilyen előhívatott képet, mióta megkapták karácsonyra egy tökéletesen becsomagolt külsőben.
Azóta is ott pózol benne az egyáltalán nem is létező tökéletes család vigyorgó képe, de biztos vagyok benne, hogy fotózás után mindegyiküknek lelohadt a műmosoly az arcáról. Utálom, hogy minden képkeretbe ugyanolyan - tökéletesre beállított - fotót illesztenek. Miért nem lehet valami... mást? Egy idézetet, egy tájképet, vagy mondjuk egy olyan fotót, amin szomorú emberek is vannak. Mert nekem minden maradék életkedvem elmegy az efféle kamu tökéletességektől, de akkor sem állnak le vele.
A hazugság egy drog: elhiszik, hogy jó, és nem tudják abbahagyni...
Azóta is ott porosodik a padlás egyik ősrégi polcán, várva arra, hogy a ház valamelyik tulajdonosa letörölje róla a sokcentis piszokréteget egy nedves törlőkendővel.
Azóta sem hiányzik senkinek, de mindig abban reménykedik, hogy majd valaki felmegy hozzá, és rak bele egy képet (olyan képet, ami kicsit sem hat valótlannak) - vagy éppen letörli róla azt a sokcentis piszokréteget. Vár. Nem tudja még, kire, de vár.
Talán én vagyok az a képkeret, mert engem tényleg mindenki elfelejt. Mert én mindig mást mutatok, mint ami bennem van. Mert én is várok valakire. Én is várok Rád...
