Kezdetben minden annyira szép és jó volt,
Mára elromlott, kínkeservesen megjártam a poklot,
Szívemen, testemen már semmi nem gyógyítja a foltokat,
Te ejtetted rajtam ezeket, bele se gondoltál a botlásaidba.
Annyira fájnak néha hogy csak üvölteni tudnék,
De nem teszem mert abba lehet meghalnék,
Te mondod magad anyának mikor meg sem hallasz,
Viszont olyat akarsz tőlem, s olyanokat elvársz.
Néha azt kívánom inkább tartanál fegyvert a fejemhez,
Még bátorítanálak is, húzd meg azt a nyavajás ravaszt!
Addig üvölteném míg meg nem húzod!
Már annyira nem számít, ne is sírj miattam!
Túl késő a bocsánathoz s a megbánáshoz,
Annyi mindent tettél az elbánáshoz,
S lassan eljutunk az elváláshoz.
Lassan el jön az én időm, a holnapom,
Lehet többé már soha nem látom,
Arcod ahogy miattam mérgelődsz,
De ennek így kell lenni és kész.
Oh drága ki a világra hozott engem,
Ha tudnád mi tesz kerekké engem,
Ha tudnád fiút soha nem látsz oldalamon,
Egyszer meg fogod tudni az én történetem.
Lehet fájni fog de hol érdekeljen?
Téged se érdekelt mikor bántottál,
Mikor semmit nem tettem még sem hittél,
Mikor jót akartam, mégis a rosszat láttad.
Még nem ismered az én rapszódiám,
Nem is sejted, hogy oly fájdalmas lesz megtudni.
YOU ARE READING
My poetry
Poetry"A poem begins as a lump in the throat, a sense of wrong, a homesickness, a lovesickness." - Robert Frost ©Copyright - Minden jog fenntartva! Utánközlés csak is engedéllyel lehetséges!
