Kopp-kopp...
Nyílik az ajtó, belülről már vagdos,
A lelkiismeret, hogy megint beengedtelek.
Meglátogattál s újra meggyötörsz,
Mintha nem lennék már így is padlón.
Ráülsz a szívemre, mintha egy kanapé lenne,
Kezed ráhelyezed és turlkász benne,
Tárgyakkal teli ládának nézed,
Kiemelsz egyet, nézegeted majd tönkre teszed.
Kopp-kopp...
A szívem kivégezted, jöhet az agyam,
Az már kicsit nehezebb, szívem súgja ne hagyjam.
Ellenáll a törekvésednek, mégis próbálkozol.
Újra és újra, ütöd-vágod, nyugodni nem hagyod.
Lüktet már az egész, csillapítani próbálom.
Mégse tágítasz, csak tovább ütöd.
Megtörik az agyam is, már a padlón fetrengek.
Győztél ismét! Most már elmehetsz!
Kopp-kopp...
Sírva kérlek hagyj már békén!
Már a padlón vagyok, nem elég ez?
Elmész, itt hagysz teljesen üresen.
Ereimben folyik még a mérged.
Pár nap vagy hét is kell nekem,
Látogatásod talán kihevertem,
Talpon, célokkal teli egész testem.
Ne gyere újra, kérlek!
YOU ARE READING
My poetry
Poetry"A poem begins as a lump in the throat, a sense of wrong, a homesickness, a lovesickness." - Robert Frost ©Copyright - Minden jog fenntartva! Utánközlés csak is engedéllyel lehetséges!
