BTS and I ¦BEFEJEZVE¦

___2.évad 7.rész___

Rettentően szorogtam. Már percek óta csak ültünk ott. Engem nézett de én még csak véletlenül sem pillantottam rá... A jobb kezemet fedő fehér textildarabot birizgáltam. Addig-addig piszkáltam az anyagot amíg az ki nem bomlott. Nagy kétségbeesésem következtében szélsebesen próbáltam a ziherejsztűbe beleakasztani a textíliát ám az csak nem akart beleakadni. És mivel nem is én lennék Kim Minseo ha nem történne valami; megszúrtam az ujjam a tűvel. Felszisszentem. Szememet össze szorítottam s mikor ujra felnyitottam a lelkem tükreit eltakaró fátylat, aggodalmat tükröző szempárokat láttam. Jungkook szótlanul közelebb csusszant hozzám. Kezemet ölébe vette és letekerte róla a fehér gézt. A tenyeremet ékesítő hatalmas sebet kezdte vizsgálgatni és mikor megbizonyosodott róla, hogy nem fertőződött el visszacsavarta a fehér textíliát a kezemre. Szemembe nézett miközben kezeivel jobbomat fogta közre. Teljesen elvarázsolt a tekintete. Elmosolyodtam kínomban. Nem tudtam mit kéne tennem. Egyre közelebb és közelebb merészkedett közvetlen elém és onnan nézett értetlen tekintetembe. Zavaros elmémben próbáltam összetenni mi történik de valahogy jobban lefoglalt a gyönyörű barna csillogó szempár amivel farkasszemet néztem. Szembogarai cikáztak két szemem között.

-Mi az...?- kérdeztem kissé pirultan, félénken.

-Csak... Bármikor a szemedbe nézek... Képes vagyok elveszni a tekintetedben... Olyan mint az univerzum... Olyan gyönyörű... És végtelen...- arcom paradicsom vörössé vált másodpercek töredéke alatt.

Ajkait lassan enyémekre vezette majd lágyan, lassan megcsókolt. Ajkai cirógatták, simogatták enyémeket. Ép kezemmel hajába túrva húztam magamhoz közelebb miközben sérült jobbomat vállán pihentettem. Derekamra marva húzott ölébe és ölelt magához olyan szorosan hogy szinte összeroppantotta csontjaimat. Csókunk egyre csak átlépte a határokat már-már olyan vadul téptük egymás száját, hogy azt hittem véletlenül megsértem puha felületét. Ám ez őt egyeltalán nem zavarta. Úgy csókolt mint eddig még talán soha.

A levegő felhevült körülöttünk, mellkasaink sietősen emelkedtek majd süllyedtek. Homlokát enyémnek döntötte és mosolyogva nézett a szemembe.

-Mennem kell...- szomorodtam el mikor eszembe jutott hova is készültem.

-Mehetek én is?- kérdezte Kook reménykedve de megráztam a fejem.

-Valakinek be kell számolnia Jinnek, hogy mi történt. Mondd el neki, hogy miket mondtam és azt is, hogy hova megyek. Mindent monddj el neki oké?- öleltem magamhoz szorosan. De mikor szemébe néztem ismét, már elvesztette azt a tüzet ami addig égett benne. Szomorú volt. Végtelenül szomorú.- Ezt nekem kell elintéznem...- mosolyogtam el hamiskásan és megsimogattam arcát.

-Siess...- nyomott még egy puszit a homlokomra.

Együtt sétáltunk le a lépcsőn egyenesen a bejárati ajtóhoz. Már vettem a bakancsomat hogy elindulhassak mikor meghallottam egy hangot. Vagyis inkább egy beszélgetést ami kissé maradásra késztetett.

-Hol lehet?- kérdezte keservesen Jimin.

-Nemtudom de nagyon remélem jól van...- sóhajtott Hoseok.

-Jó reggelt Jin...- köszönt Tae illedelmesen a nála idősebbnek.

-Neked jobbat...- hallottam Jin hangján a fájdalmat, a szomorúságot. Muszáj volt tennem valamit. A lelkiismeret hajtott. Közelebb mentem. Olyan közel, hogy láttam is őket.

-Hazajött?- kérdezte fáradtan.

-Nemtudjuk...- felelt Jimin.

-Én a szobánkban szenvedtem...- panaszkodott Tae de amint Jinre nézett hozzátette...- De valószínűleg téged sokkal jobban megvisel...- kezdte el hátát simogatni.