7.

1.1K 114 4
                                    

Nagyot nyelve, kezeim magam előtt tartva pillantottam a férfira, aki letette az éppen evett pirítóst, kezét megtörölte majd miután felállt, zsebre is vágta. Lassan közeledett felém, mintha csak a vihar előtti csendet testesítette volna meg, annyira féltem abban a pillanatban, ránézni sem mertem ahogyan közeledett hozzám. Új volt ez az érzés a számomra, hiszen Jungkook ezt még soha nem váltotta ki belőlem. Voltam bele szerelmes, sajnáltam, sírtam már miatta, nevettem...de soha nem féltem. Soha nem éreztem a biztonságom veszélyben mellette, soha nem adott nekem okot az aggodalomra. Most mégis félve álltam előtte, várva, vajon mit fog velem tenni, esetleg mit fog ahhoz szólni, hogy már az első napomon késtem. Reménykedtem benne, hogy talán könyörületes lesz a lábamon pihenő gipsz miatt, amit egyébként még rohadtul de pihentetnem kellett volna, hiába nem volt annyira komoly a sérülés - már amennyire egy törés nem lehet vészes - így is annyi fájdalomcsillapítót vettem be, s dobtam be a táskámba, ha most ismét eltörik a lábam se éreztem volna. 

Elém lépve, telefonját előkapta a zsebéből s az arcom elé tartotta. Szemem sem rebbent, ahogyan a képernyőre néztem. 

-Ismered az órát? - kérdezte halkan, mire bólintottam. - Mennyit mutat? - rázta meg kissé a telefont. 

-Hét húsz - válaszoltam halkan. 

-Pontosan. Ez azt jelenti, hogy tíz perc múlva indulok. Ha rád várok, akkor most nem reggeliztem volna - kért számon, meglepően nyugodt és csendes stílusban. Nem néztem rá, helyette mellkasát bámultam. Biztos voltam benne, hogy ugyanolyan izmos ott az ing alatt, mint korábban volt, ha nem jobban. Megnyaltam a számat finoman, nehogy észrevegye, ahogyan eszembe jutott, hányszor bámultuk őt tesi órán, miközben...úgy bármit is csinált. Minden mozdulatára nedves lett hirtelen az összes bugyi a teremben, s én mégis mindig büszkén húztam ki magamat, mert lényegtelen hány lány lett tőle beindulva, én voltam akinek ezt a vágyát mindig csillapította. Volt pár utálóm pontosan amiatt, mert Jungkook az én barátom volt. Néha én magam sem értettem, hogy mit látott meg bennem, csak szimplán boldog voltam mindenért, amit adott. 

-Sajnálom - suttogtam, mire eltette a telefont, s ellépett előlem. 

-Ki vagy rúgva - közölte velem semleges hangon, mire felkaptam a fejem. Oké, késtem, de nem az én hibám, hogy ennyire szar a közlekedés és nem tudtam elindulni hamarabb, emellett erőmön felül teljesítettem, amiért még gipszes lábbal is gyalogoltam hozzá. 

-Ennyiért? - szóltam utána sértetten. - Nem tudja elkerülni a figyelmem, hogy tulajdonképpen teljes mértékben leszarod, hogy meg van sérülve a lábam. Idejöttem, nem mellesleg hibámon kívül késtem, mivel nem tudok korábbi busszal jönni, ez a legelső ami onnan indul, ahol én lakom. Mégis jöttem, útközben megálltam neked vásárolni is, és te már az első napon kidobsz? 

-Ez egy munkahely - nézett vissza rám a válla felől. - Talán ha a központban dolgoznál, érdekelne bárkit is, hogyan oldod meg az utazást? Azt kértem, hétre legyen reggeli az asztalon. Ha nem tudsz ideérni időben, találok helyetted mást. Ha a legelső feladatot elbukod, miért bízzam rád a többit? 

Elfordítottam a fejemet, ahogyan szemem marni kezdték a könnyek. Soha nem gondoltam volna, hogy megélem ezt a pillanatot, amikor Jungkook olyan kegyetlen és érzéketlen lesz hozzám. Eszembe jutottak Sojin szavai. Mi van, ha igaza volt és Jungkook valójában pontosan tudja, hogy én ki vagyok, csak nem akarja beismerni magának és elfogadni a tényt, miszerint útjaink ismét keresztezték egymást. Teljes mértékben megértettem, felfogtam és elfogadtam Jungkook viselkedését, amit velem szemben tanúsított. Nem hibáztattam érte, hiszen miattam lett olyan, amilyen most előttem volt. Az én hibám, hogy elvesztette hitét a nőkben, hogy látni sem kíván engem az év minden napján. 

Viszont úgy gondoltam, nekem is jár még egy esély, mint mindenki másnak. Be akartam bizonyítani, hogy megváltoztam, hogy igenis jó lesz mindkettőnknek, ha a házban maradok és neki dolgozom. A közelében akartam lenni, pont mint akkor, mikor megismertem. Úgy döntöttem, nem fogom feladni és visszaszerzem magamnak. Összetartoztunk. Ebben biztos voltam. 

-Kérlek - szóltam utána. - Csak a mai napot add meg, mint lehetőséget. S ha nem vagy elégedett a munkámmal, mire hazaérsz...akkor elfogadom a döntésed - lestem rá bizakodóan, mire elgondolkodott. Nem akartam mosolyogni, ahogyan észrevettem, nem nagyon tolerálta, pedig ismertem az arcát, pontosan akkor vágott ilyen fejet, mikor egyetértett azzal, amit mondtam, de nem akarta bevallani, ezért egy ideig húzta az agyam, mielőtt válaszolt volna. 

-Legyen - vágta rá kis idő után. - Mire hazajövök, csinálj meg mindent, amit a hűtőn lévő cetlire felírtam. És ha igazat beszélsz, és jól csinálod...kitalálok valami alternatívát arra, hogy reggel ide tudj jönni hozzám - bólintott egy aprót, majd felsietett az emeletre, gondolom készüli. Számat beharapva fojtottam el a vigyorom, ami átvette az uralmat a fejem felett. Boldogan néztem körbe a házban, amely valaha még az én otthonom is volt, s elöntött megannyi emlék és érzés. 

Úgy éreztem ismét itthon vagyok. Tennem kell azért, hogy valahogy visszajussak a fiú mellé. 

Jackpot(JK) ~ BefejezettWhere stories live. Discover now