Egy ősi világ hősei

Második rész

  Zsongott a fejem, amikor felébredtem. Hol vagyok? - Egy kisebb falu közelében értünk földet, egy erdő szélén. Jó. Hol a fenébe vannak a többiek?- Laila a közelben feküdt eszméletlenül, de a négy lány eltűnt. Remek. Élünk. Feltápászkodtam a földről, majd oda támolyogtam fekvő barátnőmhöz.-Lala ébredj! Lala! LALA!!!!!!!-ordítottam, mire drágalátos barinőm kinyitotta drágalátos szemeit. -Hol vagyunk?- hallottam egy ásítás kíséretében a kérdést. Én itt aggódok, ez meg alszik? Már most jó ez a nap. Félretéve az eddig történteket. -Fogalmam sincs, de az már biztos hogy nem a Delamere erdőben.- mondtam drámai hangon.-Menjünk, keressünk valami kaját. Éhen halok!- mondtam hogy egy kicsit realisztikusnak hassak, majd elindultam a falu felé.

  Azonban Laila csak bámult rám.-Mit nézel annyira? Van valami a hajamban?- kérdeztem, mire a barátnőm megrázta a fejét. Még mindig nem értve a dolgot, megnéztem egy tincset a hajamból. Addig sötétszőke hajam türkiz, és égszínkékben tündökölt. Ekkor jöttem rá, hogy teljes kinézetem megváltozott. Iskolai egyenruhám helyett egy türkizkék póló volt rajtam, égkék testhezálló térdnadrág, és ujjatlan coatigan. Edzőcipőm is eltűnt, és most egy hosszú szárú fűzős csizma volt a lábamon. -Mi a franc történt velem?- kiáltottam. Aztán átnéztem Lalára. Az ő sötétbarna vállig érő haja majdnem a földig ért, és az alja vérvörös volt. Pupillája vonallá szűkült, és barna szeme szintén piros volt. Szemfoga kiállt a szájából. Az ő egyenruhája is lecserélődött egy szürke hosszú szárú nadrágra, egy könyékig érő szintén szürke pólóra, egy vörös ékkövekkel díszített fekete övre, és egy vörös sálra. Az ő lábán egy olyan fekete csizma volt, ami a lábszára közepéig ért, és ha jól fogtam fel, rubintok is voltak rajta. MI A FRANC? EGY PERCCEL EZELŐTT NORMÁLISAN NÉZETT KI!

-Mi történhetett?-kérdezte Laila, miután úgy döntött, hogy eleget bámult engem, és magát is. -Fogalmam sincs. Pont akkor és ott ébredtem fel mint te, pont annyi tudással a történtekről, mint te- válaszoltam kifinomult eleganciával. -Viszont tényleg kezdek éhes lenni. Menjünk a faluba, hátha találunk ott valami élelmet, és embereket, akik tudják hogy hol vagyunk. És sötétedik is, szóval egy szállás sem ártana.-mutattam a korábbi falura, ami nagyjából egy kilométerre lehetett tőlünk. Lala csak bólintott egyet, és elindult. Csendben sétáltunk egymás mellett. Csak akkor szólaltam meg, amikor egy nyíllövésnyire voltunk a kis településtől. -Szerinted hogy jutunk haza?-kérdeztem visszafojtott hangon. -Ha máshogy nem, akkor megtanulunk varázsolni, ahogy a kedvenc fantasy könyvemben a főszereplő, és hazavarázsoljuk magunkat.-villantott egy magabiztos vigyort Laila, aki a suliban az örök optimizmusáról volt híres akkor is, ha a helyzet reménytelen volt. -Ugye tudod hogy varázslat nem létezik?-kérdeztem vissza, mire vádlón nézett rám, majd végigmutatott a magán. Nevettem egy nagyot, majd ráhagytam a dolgot.

A séta maradék része kellemesebb hangulatban telt. Beszélgettünk, és sokat nevetgéltünk.

  10 perc múlva beértünk a faluba, de nem volt ott senki. Lassan kezdtünk beparázni, mert az ablakok be voltak deszkázva, és síri csend honolt az egész faluban. Akkorra leszállt az este. Újra. Valamiért a múltkori után nem valami hívogató az éjszaka... Amikor kb. harmadjára jártuk végig az utcákat, akkor lassan, de biztosan növekedni kezdett bennem egy baljós érzés. Olyan volt, mintha valaki figyelne minket. Leszállt valami fekete köd is, nem fehér, mint általában. A rossz érzés egyre erősödött, amitől a gyomrom is görcsölni kezdett. A korábbi beszélgetés okozta jókedv fojtogató csendbe fulladt. Feszült voltam. Nagyon. Lopva Laira néztem, hátha az arcán most is ott ül az a megnyugvást jelentő letörölhetetlen mosoly, mint mindig. De csalódnom kellett. Barátnőm arca is komor volt, és kissé rémült.-Szerintem be kéne mennünk egy házba, mielőtt megfagyunk, és talán valami ehető kaját is találunk.-mondta Lala, de hangjából sütött a leplezni próbált feszültség. Bólintottam egyet, és elindultunk a legközelebbi ház felé. Ezután néhány tizedmásodperccel hallottunk egy hatalmas üvöltést. Megfagyott ereimben a vér. Az a hang magába foglalta az utolsó sikolyt, a bolyongó lelkek sírását, a színtiszta vérszomjat és gyűlöletet. A köd tovább nőtt, a horizont teljesen elsötétült, és persze csillagok sem voltak az égbolton. Miért is? A hang egyre közeledett. Futni akartam, de a lábaim nem mozdultak. Szemem átsiklott a ködről Lailára, de ő is falfehér volt, és száját néma sikolyra nyitotta. Hátrálni kezdtem Lalával egyetemben, de megbotlottam egy kőben, és elestem. A ködből kirajzolódott tíz méterre előttünk a hang tulajdonosa.

  Fekete volt, és akkora, mint egy felnőtt férfi. Bőre páncélszerűen feszült testére, így láthatóvá téve a lény bordáit. Négy lábon járt, végtagjai nagyon izmosak, és természetellenesen hosszúak voltak. Mellső lábain óriási karmok voltak. Egész teste körül fekete füst terjengett. A lény nagyon sovány volt, így rögtön levágtam, hogy velünk akarja megtölteni a hasát. De akkor rettentem meg igazán, amikor sovány barátunk közelebb ért, és az enyémbe meredt a négy vörösen izzó szemével. Ebben a pillanatban megállt a szörny, és megfeszítette izmait. Elengedett még egy kiéhezett ordítást. Ugrani készült. Még mindig reszketve bámultam a szörnyet, mert a félelemtől nem tudtam megmozdulni. Laila azonban észhez kapott, és hirtelen felrántott a földről. A lény utánakapott, de  így végre kizökkentem a viszolygásból, és megiramodtunk az ellenkező irányba. De azt elfelejtettük, hogy házak között voltunk. Sarokba szorultunk. 

  Magatehetetlenül szembefordultunk a szörnnyel, ami ismét támadni akart. Ismered azt az érzést, amikor tudod hogy valami szörnyű fog történni amit nem tudsz elkerülni, ezért inkább szembefodulsz vele? Na pont ezt éreztem. Megszorítottam Laila kezét, amit  még mindig nem mertem elereszteni, és vártam a véget. Csak hamar legyen vége. A lény elrugaszkodott. Becsuktam a szemem, hogy ne is lássam. Már éreztem leheletét az arcomon, amikor acél csikordult közvetlenül előttünk. Résnyire nyitottam egy szemem, de először fel sem fogtam mit láttam. Egy ELF állt nekünk háttal, és a füstlénnyel harcolt. Valami tompán csillant, mire odakaptam a szemem. A lény mellkasán egy  yin-yang volt, de mindkét oldalán yin-nel. (A yin a fekete, a yang a fehér oldal) Nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, mert eszembe jutott Laila. Sebek után kutatva végigmértem, de csak egyet láttam a karján, azonban az nagyon vérzett. A sokktól, és valószínűleg a vérveszteségtől elájult. Biztos akkor szerezte, amikor felhúzott a földről, és a lény utánakapott.  Lerogytam a földre. Hallottam, hogy a lény ordít egy utolsót, majd elpusztul. Nem néztem fel. Az elf végzett vele. Nekidőltem a falnak, mert szédültem, és minden összemosódott körülöttem. Még hallottam hogy az elf elindul felénk, majd minden elsötétült.  Ma már másodjára ájulok el. Remek.