Egy ősi világ hősei

Negyedik rész

Már napok óta voltunk abban a szobában, amelyben múltkor felébredtem. Semmi esemény nem volt. Úgy őszintén? Unatkoztam. Csak akkor kaptunk némi társaságot Lailával, amikor az étkezéseket hozták. Nehogy már kimenjünk! Á minek is a napfény?! Egyik nap, amikor kb. hatotszorra másztam falra Lala csodás humora miatt, kopogtak.
  Alex volt. Úgy éreztem magam, mint Gollam, amikor az őrültség határán a barlangban találkozott Bilbóval. Eléggé meglepett volt a tekintete, amint meglátott minket. - Ti miért vagytok itt? -kérdezte felvont szemöldökkel. - Szia neked is. -forgattam a szemem. - Hogy érted, hogy miért vagyunk itt?- érdeklődött barinőm, mert mi meg azt nem értettük, hogy miért NE lennénk ott, ahol hagyott minket napokkal ezelőtt.- Úgy, hogy nem értem miért jöttetek vissza a palotából. -itt volt az idő, hogy mi lepődjünk meg - Milyen palota? Azóta nem voltunk kint, mióta itt felébredtünk. - Kölcsönös értetlenkedésünket egy kb. 3 perces megbeszélés oldotta meg, amely során kiderült, hogy Alex amikor legutóbb elment, szinte azonnal értünk küldött egy kisebb csapatot, ami bizonyára megfeledkezett ezen feladatáról. Tudtam hogy felejthető vagyok, de ez már túlzás!
Mivel Alex ragaszkodott ahhoz, hogy elmenjünk ebbe a bizonyos palotába, pár percen belül útnak is indultunk. Igazából semmi cuccunk nem volt, így csak egy kis élelmet kellett összeszedni. Amint kiléptünk az épület rozoga fa ajtaján, (amin néhol lyukak is voltak) megborzongtam. Kint elég borongós volt a reggel, és lógott az eső lába is.
Azonban az erdő gyönyörű volt. A magas pára tartalomnak köszönhetően minden szín sokkal élénkebb lett, ráadásul még a levegőben terjengő esőillat is rátett a hangulatra egy lapáttal. Na jó, lehet hogy még sem olyan szörnyű a természet. Az út első pár percében még beszélgettünk Lailával arról, hogy mik leszünk akkor, ha nem jutunk haza. Rengeteg féle variáció eszünkbe jutott. A farmertól kezdve a révészig MINDEN. Egy kis vita után megegyeztünk a kalandoroknál. Miközben ezt a témát boncolgattuk, hallottuk, hogy Alex néha elkezd kuncogni. -Nem tudom mi lehet olyan vicces. Vagy a révész meló tényleg ilyen szánalmas? - gondolkodott hangosan Laila. Ekkor egy csepp landolt a kezemen. Lassacskán elkezdett zuhogni. A hatalmas eső cseppek kopogtak a bükkfák zöld levelein. Az erdő feléledt. A csodálattól meg sem tudtunk szólalni. Az eső hangulata teljesen más volt az erdőben, mint a gyárfüsttől sötét városban.
Majdnem 16 évet laktunk a belvárosban Angliában, így eddig nem nagyon volt lehetőségünk hasonlót látni. Meg aztán én nem is voltam az a fajta, aki magától kimozdul a házból. Már vagy fél órája sétáltunk tökéletes szótlanságban, a környezetünkben gyönyörködve. Látszólag senki sem törte magát a csend megzavarása érdekében. Nekem pedig személy szerint már nagyon furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hiszen semmit sem tudtam a világról amibe érkeztem a legjobb barátnőmmel egyetemben. Így hát összeszedtem a bátorságomat, és megszólaltam.- Ha nem baj, elmondanád hogy tulajdonképpen hol is vagyunk? Mármint még semmit sem tudunk erről a helyről, és... -kezdtem magyarázkodni, de Alex leintett. - Semmi baj. Megértem. Engem is érdekelne, ha egy teljesen új helyre kerülnék. Még jó hogy van időnk, mert ez hosszú lesz. Na szóval... ezt a helyet Siruelnek hívják, de a Legendák Földjének is nevezik. A ti világotokban - itt akadt el a lélegzetem-Tündérországként emlegetik. Olyasmi, mint egy párhuzamos dimenzió. Az uralkodóink hasonlítanak a ti világotok "királyaira". - magyarázta - Szóval akkor a legendáink és tündérmeséink mind igazak?- vágott közbe Laila. Tipikus, hogy ez ragadt meg neki. Mindig is odavolt az ilyesfajta dolgokért. Főleg a sárkányos történetek izgatták. -Igen, a legtöbb igaz. Általában azok az emberek mesélik vagy írják, akiknek sikerült visszatérniük az emberek világába.
Szóval nem lehetetlen visszajutni. -Gondolom tudjátok, hogy itt rengetegféle lény él. Tündérek, elfek, vámpírok, kentaurok, csak hogy párat említsek. Osztályokba vannak osztva, mint például Mitológia. Abban ott a minotaurusz a nimfákkal, faunokkal, és a különféle Istenekkel együtt. Minden osztály egy-egy külön "földrészen" él, amit tengerek választanak egymástól. Ezek a földrészek közel sem olyan nagyok, mint a ti kontinenseitek, de még így is egyen átkelni gyalogszerrel legalább három nap. Most azon a földrészen vagyunk, amin a sárkány, a tündér, és az elf a meghatározó faj. -Laila csak úgy itta a szavait- Később a palota könyvtárában jobban is beleáshatjátok magatokat a témába, ha érdekel, de ennél többet nektek nem érdemes tudnotok. Egyenlőre - motyogta maga elé a végét. Ezt egy kicsit furcsálltam, de inkább ráhagytam az elfre. Laila arcára kiült a csalódottság. Látszódott rajta, hogy többet szeretne tudni, úgyhogy úgy döntöttem, csinálok valami értelmeset ittlétem alatt, és oldom a hangulatot. - Biztos nagyon érdekel ez a téma, drága tudásszomjtól tikkadt barátnőm, úgyhogy amint elintézzük azokat a halaszthatatlan dolgainkat, amiért Alex barátunk a palotába vonszol minket,- fordultam az említett felé- úgy határoztam, hogy meglátogatjuk a palota könyvtárát.-szónoklatomat már másodpercnyi csend követte, majd a másik kettőből kitört a nevetés. Siker!

Miután mindenki eleget nevetett, végignéztem a társaságon. Csak akkor vettem észre, hogy mindenki teljesen elázott, és még közel sem látszott úgy, hogy az eső el akarna állni. - Amúgy nem kéne beállnunk egy fa alá, amíg ki nem tisztul az ég?- kérdezte Lala- nem szeretnék még ennél is jobban elázni. Már ha az lehetséges.-mutatott végig a csuromvizes ruháján. -Persze megállhatunk, hisz pont ide jöttünk. Igaz, ez nem a palota, de ez a hely fontos, úgyhogy mindent jegyezzetek meg, ami innentől fog történni. Ha baj van, mindig ide gyertek vissza, és csináljátok azt amit én.-fordította komolyra a szót Alex. Értetlenül összenéztünk Lailával. Kísérőnk hirtelen odapattant egy hatalmas fához, és az ujjával egy tölgyfalevelet rajzolt egy nagy lapos göcsörtre a törzsén. Mint egy hatalmas burok, úgy nyílt szét a fa lombozata. Egyre csak nőtt, egyre több ága és levele lett. Ámulva néztük, ahogy átágazik a fejünk fölött, és egy kisebb focipálya méretű területet vesz körbe az egyre sűrűsödő lombkorona. Miután körbevett minket a fapáncél, pár pillanatig vaksötét volt, majd egy hirtelen léglöket ledöntött a lábamról. Becsuktam a szemem, és úgy vártam mi történik. Vártam, vártam, de semmi. Résnyire kinyitottam a szemem, de nem az a látvány fogadott, amit vártam. Az esőtől nedves erdő, vagy a fapáncél helyett egy számomra teljesen ismeretlen tisztás fogadott. A szélén állt pár idősebbnek tűnő tölgyfa, de ezeken kívül nem volt rajta semmi. Laila felsegített, majd együtt indultunk el a tölgyek irányába. A fák mögül viszont még egy meglepetés lépett elő. Viszont ez kevésbé volt kellemes.

Luna volt az. Már csak te hiányoztál. Félve intett nekünk egyet, majd sorban előkerült a többi három is. Fél szemmel láttam, ahogy Laila arcizmai megkeményednek, majd nagy lendülettel elindult a megszeppent lányok irányába. A csapat pár lépést hátrált, és kikerekedett szemekkel nézték barinőm, aki még mindig csökkentette a távolságot köztük. Kivéve persze Jinxt. Ő maradt a szokásos hátborzongató stílusánál. Laila megállt egy méterre előttük, és elkezdett kiabálni. Ametyst elsírta magát, Tira pedig próbálta vigasztalni. Jinx gyönyörködött a visítva bőgő lányban. Önkénytelenül is felnevettem. Nagyon nehéz Lailát kihozni a sodrából, de ha valakinek sikerül, onnantól nincs megállás. Csak Luna bírta egy percnél tovább. Egy kicsit néztem őket, de végül megsajnáltam, és odamentem Lalához. Miután kicsit sikerült lecsillapítanom, Lunához fordultam, és felvettem a legkomolyabb arckifejezésemet. - Laila azt akarta mondani ezzel a kissé túlzásba vitt kifakadással, -sandítottam a mellettem még mindig dühöngő lányra- hogy MAGYARÁZATOT. De azonnal.- vettem fel a mosolygó halál vigyort.- Hát...-kezdte a lány bűntudatos arccal, majd felemelte a szemét a földről, de amint meglátta Lala dühtől eltorzult arcát, inkább leszegte a fejét.- Azt a küldetést kaptuk egyenesen az uralkodótól, hogy keressünk meg titeket. Nem tudom miért, de ti ketten fontosak vagytok.-mutatott ránk.- Miután megtaláltunk titeket elég hosszú keresés után, ide kellett hoznunk. Innentől a feladatunk a kísérésetek. - mondta Luna.-Azt ne mondd, hogy nektek kellett volna minket elhozni a házból, mert komolyan ideges leszek. Ti felejtettetek ott minket? -kérdeztem a leánytól, aki erre összerezzent.- Igen, az is a mi feladatunk lett volna, de... valami közbeszólt.- Én kinyírom! - Bocsánatotokat kérem az egész csapat nevében! Tisztában vagyunk a  mulasztásunkkal, és vállaljuk érte a büntetést, amit a parancsnok kiszab ránk. - Emelte fel tekintetét a földről. Ekkorra már Laila is lenyugodott, és érdeklődve vizslatta Lunát. - Megbocsátunk, de több hasonló eset ne legyen. Elég problémás volt ez is.- sóhajtott Lala, majd sorban bocsánatot kér