Kicsit boldogabb...

Prológus

„Egy pillanat múlva már elmúlt az ujjongás és az éljenzés. Kerestem a rajongóink mosolygó arcát, de sehol sem találtam őket. Minden olyan komorrá és sötétté változott. Minden gyerek és felnőtt egyaránt halálra rémült sikolyokkal menekült ki a stadionból. Sírtak. Mindenki sírt. Fogalmam sem volt, hogy azok a tehetetlen tekintetek, az ordító síkoltások és a menekülő utat kereső emberek miért változtak meg egy pillanat alatt. Fogalmam sem volt, hogy mi a fene történik. Megmozdulni is képtelen voltam. Nem tudtam, miért ordít Namjoon, aki mindig úgy önti belénk a lelket, és erős marad, amikor mi már nem bírjuk azt a súlyt, ami ránk nehezedett. Miért zuhan össze az eddig vigyorgó Jimin, miért üvölt mindenki keservesen, miközben látszólag a szenvedés emészti fel őket. Egyszerűen nem tudtam, hogy mi folyik körülöttem. Mindenki mögém nézett, mindenki a hátam mögé futott, és esett össze erőtlenül. A lábaim alig bírtak egy lépést is tenni annak érdekében, hogy megforduljak. Egy másodperc. Ennyi elég volt.

Amint lassan megfordultam, többé már azt sem tudtam, hol vagyok. A tüdőmben lévő szorítás és az elzsibbadt lábaim a földre taszítottak. Már nem hallottam a kiáltásokat. A fájdalmas sikolyokat. Megszűnt mindegyik. Az eddig borzasztóan hangos emberek, mintha köddé váltak volna. Vagy, mintha soha nem is léteztek volna. Csak a térdem hangját hallottam, ami olyan erővel csapódott a földnek, hogy azt hittem a rettenetes fájdalomtól, ami átjárta a testemet, darabokra tört. Fuldoklottam. Hánynom kellett, de semmit sem tudtam csinálni.

Ahogy lezuhantam, a nadrágom magába szívta a még meleg vért, nem láttam a könnyeimtől és a szúró fájdalom, ami belém hasított minden másodpercben, kezdett elviselhetetlenné válni. Mint akibe mélyen beledöfnek egy kést, üvölt, könyörög, hogy hagyják abba! Segítségért kiált, de tovább kínozzák, mélyen a bőrében húzzák végig addig, míg nem veszít annyi vért, hogy eszméletét veszítse, és végül belehaljon abba a kibírhatatlan, borzalmas szenvedésbe.

Minden percben erősebben éreztem a porcikáimban azt a többé már felejthetetlen, pokoli kínt.

Megragadtam a kezét, ami egy ideig úgy szorította az enyémet, mint ami össze akarja roppantani az összes csontot, ami létezik a testemben. A szemekben, amik kínszenvedve bámultak rám, és próbálták elmondani, hogy nem bírják tovább, kidülledtek az erek, és vérben úsztak. Nem tudott tovább harcolni. A tüdő, ami egyre lassabban vette a levegőt, és a vér, ami csak ömlött belőle, végül belepte a ruhája minden részét.

Az a leírhatatlan fájdalom, ami nem hagyta, hogy egy szó is elhagyja a számat, egyre csak nőtt. Segíteni akartam. Meg akartam menteni, de mind hiábavaló volt. A fuldokló tüdő már nem próbált többé levegőt venni. A szája, amiből bugyogott a sötéten vöröslő vére, mondani akart valamit, de már nem jött rajta ki hang. Tekintete üvegessé vált, már nem éreztem, hogy engem nézne. Hogy belebámulna a szemeimbe. Már... senkit sem nézett. Kihűlt kezeinek engedett a szorítása, és mozdulatlanul hevertek az enyéim közt. Az eddig életért küzdő test e pillanatban már mereven feküdt előttem.

Nem tudtam tenni semmit. Nem tudtam még egy rohadt mentőt se hívni. Nem voltam képes megmenteni... Nem tudtam tenni érte semmit. Csak tehetetlenül térdeltem a teste mellett, ami már nem mutatott életjelet."