Kicsit boldogabb...

3. Fejezet

    Belépve az ajtón megpillantottam az igazgatót. A szoba minden zugát dohányszag járta be. A főnök tehát ismét feszült volt valami miatt, legyen szó magánéletről vagy munkaügyről. Megszokott, hogy ilyenkor fogynak pár dobozzal. A növények az utolsó látogatásom óta is ott tekeregtek a fehérre meszelt falon. A világosszürke kanapé is ugyanott díszelgett, ahol már 6 éve is, – a szoba középen a hozzápasszoló vörös perzsaszőnyeggel. A szoba jobb oldalára kiépített nagy ablakokat belepték a kint zuhogó eső cseppjei, esélyem se volt kilátni rajta. A perzsaszőnyegen álló kerek üvegasztalon hevertek hamutartóban a dohányszag okozói, amik nem mellesleg kezdtek egyre jobban fullasztani.

– Jó napot kívánok! – köszöntem mosolyogva, de a remegő hangom árulkodott arról, hogy koránt sincs minden rendben, pedig aztán engem nem úgy ismernek az emberek, mint aki fél a kihívásoktól. Talán nem is, de ez most nem csak egy kihívás. Ez valami olyasmi, ami elérthetetlenebbnek tűnt, ahogy mélyen belebámultam Bang Si-Hyuk szemébe. Itt már a megjátszott mosolyom sem ért sokat.

– Szia, Jungkook! – köszönt vissza, miközben végigmért szemeivel, mintha tudná a látogatásom okát, pedig semmilyen utalást nem adtam arra a telefonban, hogy bármit is feltételezhessen. – Ülj le!

    Mint a kiskutyák, szót fogadtam, és elfoglaltam a kanapé azon részét, ahol a legszívesebben szoktam ülni a megbeszéléseken.

– Szóval halljam – tette le a tollat kezéből, és ült át az íróasztalától velem szembe, amitől még inkább az egekbe szökött a vérnyomásom. Az az ablak elmesélheti majd, hogy hogyan haltam meg agyvérzésben ott, ahol minden elkezdődött. – Minek köszönhetem, hogy felhívtál? Talán valami baj van? – nézett rám jelentőségteljesen.

    A kezeim remegni kezdtek, a fogaim vacogtak idegességemben, és a lábaim dobolását sem én irányítottam többé.

– Jungkook! – hajolt közelebb hozzám. – Miért jöttél ide?

    Nyilvánvaló volt, hogy nem csak egy átlagos beszélgetést jöttem folytatni unalmamból. El akartam kezdeni a mondandómat, amit olyan jól összeraktam a fejemben, de valahogy megszólalni sem volt erőm most, hogy szembetaláltam magam a valósággal.

    Kezdtem észrevenni az igazgató türelmetlen arckifejezéseit. Én próbáltam elmondani neki. Én próbáltam elkezdeni, de minden egyes alkalommal összeakadt a nyelvem.

– Lehet, hogy jobb lesz, ha most mész – mondta már-már dühös tekintettel.

    Már állt volna fel, ám ekkor erőtlen hanggal szólaltam meg.

– Várjon! – mondtam alig hallhatóan, de megszólalásomra Bang Si-Hyuk odakapta a fejét, majd visszaült a helyére. – A-az az igazság, hogy...

– Mi? Mi az igazság, Jungkook? – próbálta kiszedni belőlem a szavakat, mivel minden egyes szavam után hosszas szünetet tartottam, nem bírtam egyenletesen venni a levegőt.

– Hogy... Nem bírom már... – a mellkasomban olyan erősen vert a szívem a kimondott szavaim után, hogy szó szerint hallani lehetett. – Nem bírom azt, hogy be vagyok zárva – felnéztem az igazgatóra, aki mélyen a szemeimbe nézett. – Nem tudom elviselni, hogy annyi mindenben más az életem, mint azoknak a kint élő embereknek – éreztem, ahogy lefolyik egy könnycsepp az arcomon. Hallottam, ahogy a földre csapódik, és felszívják a szőnyegszálai. – Tudja... Bár szavakkal elmondva nem tűnik soknak, de ez a 6 év megmutatta, hogy mennyi mindent kell elviselniük a hírességeknek. Csak, mert nem egy egyszerű irodába mennek dolgozni, hanem fellépnek a színpadra, ahol ezer szem figyeli őket, már nem élhetnek teljes életet. Miben vagyunk mások? Miért várnak el tőlünk több dolgot azok a szemek? Miért jó nekik, ha meg van kötve a kezünk? Miért jó az, hogy ők szabadok, de mi nem? Mi is csak emberek vagyunk. Nekik miért lehet barátnőjük, barátjuk? Miért foghatják valaki olyannak a kezét, akit szeretnek, ha mi nem? Ha nekünk nem lehet, nekik miért? – a számból záporozni kezdtek a szavak. Képtelen voltam abbahagyni, nem tudtam megállítani magam. – A rajongóink miért nem boldogok, ha mi azok vagyunk valaki más mellett? Dolgozzunk napi huszonnégy órában, de ne lássuk a családunkat se. Szűnjön meg minden, csak azért mert éneklünk a színpadon, és nem a billentyűzetet nyomogatjuk életünk minden egyes napján – olyan gyorsan kezdtem el beszélni, és kimondani azokat a dolgokat, amik nyomták a szívemet már hónapok óta. Egy percre elhallgattam. Vártam az igazgató reakcióját, de csak a padlót bámulta, mint aki azon gondolkozik, hogy mindjárt kirúg a cégtől.