Kicsit boldogabb...

4. Fejezet

– Ji-eun?? De hogyan, és miért? Hiszen nem is találkoztatok még! – és ekkor lefagyott egy pillanatra. Kitágult szemekkel bámult rám, most már tudtam, hogy rájött a titkomra, amit régóta őrzök még a srácok előtt is.

    Tudtam, hogy itt zárultak be az ajtók. Már nem juthatok ki innen, ha csak nem vallok be mindent, de képtelen lettem volna őt is belerángatni ebbe az egészbe. Nem akartam őt is belekeverni abba, amit én kezdtem el. Nem akartam veszélybe sodorni a karrierjét! Fontossá vált számomra ez a lány, és ez ellen nem mintha tehettem volna bármit, de nem is szándékoztam. Felnyitotta a szemem, hogy miért is kéne ezt tennem, aminek most voltam a középen. Az elmúlt hónapokban több lett, mint egy egyszerű barát. Nem tudok már úgy ránézni, ahogy régen. Hát igen... Talán tettem és teszek is elhamarkodott dolgokat, de ha egyszer fiatal vagyok. Eszem szerint tudhatom róluk, hogy rizikósak, de nálam már régóta nem az eszem diktál. Van olyan fiatal, aki ha beleszeret valakibe, akkor képes elsétálni mellette azt mondva, hogy nem szabad? Én hogy lennék rá képes? Mondogathattam volna magamnak, hogy csak rossz hatással lenne rám, és a pályafutásomra, elvenné az eszem, de ha belenéztem a szemébe, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy azt akarom, hogy itt legyen mellettem. Ne hagyjon el, mert belepusztulnék a hiányába! Ha ezek jártak a fejemben, mit tehettem volna? Mégsem dobhattam el az életemnek e szakaszát, amikor minden, amit teszek, egy tapasztalat a jövőbeni énemnek.

– Képes voltál? Komolyan? – fogta a fejét, kezét pedig ökölbe szorította térdén.

– Nem látott meg senki – mentegetőztem, de ebből már sehogy nem jöhettem ki jól.

– És ha mégis meglátott volna? Ha elkapnak? Mit találsz ki? Egyszerű találkák egy lánnyal, aki nem mellesleg az ideálod? Akit minden adásban megemlítesz, hogy megismernéd? – a szavai visszhangoztak a fejemben. Mekkora egy barom vagyok! Hogy nézhetnék ezek után tükörbe? Most már tudom, miért ő az igazgató. Racionálisan átgondol mindent, aztán cselekszik. Az esze szerint dönt, és nem a szerint, amit a szíve akar.

    Lehunytam a szemeim, de a könnyeim lassan kezdtek végigfolyni az arcomon. Próbáltam visszafogni magam, de csak folytak és folytak, míg már sírni kezdtem. Nem bírtam az orromon levegőt venni, így a szám kezdett kiszáradni. Eltakartam az arcom elgyengült kezeimmel, de az igazgató jól tudta, hogy most volt az a pillanat, amikor végleg feladtam a tovább próbálkozást. Elbuktam. Hiába jöttem el idáig, felesleges volt. A még gyerek szívem nem győzhetett egy felnőtt agya ellen. Fel kellett hagynom azzal, hogy a lehetetlenért folytatok csatát. Az eszem meg akart állítani, kiabált, hogy álljak meg, de tovább futottam, rohantam, majd ideértem, ahol szembesítettek azzal, hogy a remény meghalt.

– Jungkook! – próbált szóra bírni, de a próbálkozása sikertelen volt. Nem mondtam semmit. Nem segített már semmilyen szó. Nem segíthetett kijutni innen, ebből a szakadékból. Hogy is segíthetett volna, amikor én voltam az, aki belelökte saját magát. – Jungkook, szólalj már meg!

– És mit mondjak? – kiáltottam el magam. – Vesztettem, nem? Bármit is mondanék, azzal már csak szánalmasabbnak fogok tűnni. Van, amikor fel kell adni. Eljön, amikor már nincs értelme tovább csinálni valamit. Elértem ide, nem igaz? Amikor jobban teszem, ha csak kisétálok az ajtón, pedig tudja, hogy mennyire reménykedtem? Hogy mennyire féltem, de leküzdöttem, és most mégis... – és ekkor valami olyan történt, amire nem számítottam, amit még sosem tapasztaltam ezelőtt. Az igazgató fáradt és kimerült arcán egy könnycsepp csillant meg a borús esőfelhők által okozott sötét szobában. Nem tudtam elrejteni meglepődött arckifejezésemet. Az eddig záporzó könnyeim, elcsitultak. Soha, de soha nem láttam még egy apró sírást se tőle. Soha. Hogy lehet, hogy most miattam, a tehetetlen Jungkook miatt megesett a szíve?

    Egy idő után rám emelte tekintetét. Sajnált. A mindig rejtélyes szemei elárulták, hogy most sajnál. Utálom, ha sajnálnak, de ebben a percben nem kezdtem el veszekedni és kiakadni. Tartottam a szemkontaktust, vártam, hogy mi fog történni ezután.

– Rendben – szipogott egyet, majd levéve szemüvegét, megtörölte ruhájával a szemét. – Legyen.

    Kirepedezett szájjal és kiszáradt szemekkel merevedtem le, mint akit odaszögeltek a kanapéhoz. Nem tudtam, most mit hallottam. Ezerszer visszajátszottam azt az egyetlen, másoknak jelentéktelennek tűnő szót. Nem éreztem a végtagjaimat, de már nem forgott velem a világ. Már... nem remegtem. Összeszedtem magam, kiszabadítottam a kanapéhoz láncolt testemet, és felálltam. A lábaim súlya most több száz kilónak tűnt. Alig bírtam megemelni a talajtól őket, de lassú léptekkel közelebb sétáltam a főnökhöz, akinek fogalma sem volt, hogy mire készülök. Saját magam is meglepődtem azon, hogy mit csináltam.

    Amikor odaértem hozzá, lassan lehajoltam, és tétovázás nélkül megöleltem. Éreztem, hogy nem tudja mire vélni tettem, hiszen nem viszonozta az ölelést, de egy pillanat múlva megveregette a vállam.

– Köszönöm – hallatszódott hangom az eddig síri csöndtől uralkodott szobában.

    Megcsörrent ismét a telefon, mire most kivételesen felállt, de mielőtt felvette volna, felém fordult, majd egy aprót bólintott, és halvány mosoly jelent meg arcán. Olyan volt, mintha valahogy érezni kezdte volna azt a fájdalmat és magatehetetlenséget, amit én is. Eddig reményvesztett tekintetem, most egy gyenge, de teljesen őszinte mosollyal köszönte meg azt a döntést, amitől megváltozhat az én és a srácok élete.

    Hátat fordítottam neki, elindultam az ajtó irányába, lenyomtam a kilincset, és óráknak tűnő lassúsággal elhagytam az irodát. Miután becsuktam az ajtót, összerogytam előtte, és neki hajtottam fejem. A végére úgy tűnt, hogy elvesztettem mindent, a többieket és Ji-eun-t is, mégis hogy lehet, hogy egy perc alatt 180 fokos fordulatot vettek a történések? Mi folyik körülöttem? Azt érezteti velem az élet, hogy vége van mindennek, majd ad egy új esélyt? Igen, azt hiszem, kaptam egy esélyt, hogy boldog lehessek.

    Balra pillantottam az ablak felé, fájdalmasan nehezen feltápászkodtam, nekitámaszkodtam, és becsukva szemeimet halkan ezt mondtam: „Köszönöm...".