Kicsit boldogabb...

1. Fejezet

2019. november 20.

    Hamarosan itt volt a Melon Music Awards. Még össze kellett állítanunk az előadásunkat. A többiek nagyon várták, amiért lesz külön szóló része mindenkinek, emiatt próbálták ők is és én is a legjobbat kihozni magunkból. A maximumot akartuk teljesíteni mindannyian.

    Az én szóló előadásom Yoongié után jött, szóval hamarosan én következtem a próbán.

– Jungkook, gyere, te következel! – szólt Hoseok.

– Vízzel próbáljuk el most, vagy majd inkább a főpróbán? – kérdeztem.

– Azt hiszem, most nem készítettek elő vizet, de mindjárt megkérdezem.

    Bólintottam, majd Hoseok el is tűnt. Végiggondoltam még a táncot, hogy mi-miután következik. Saját magam készítettem ezt a koreográfiát. Az őszinte érzéseimet, a nehézségeket, amiken keresztülmentem és a fájdalmaimat tükrözi. Még soha nem adtam elő olyan táncot, ami én voltam, ami igazán önmagamat mutatta, talán ezért is féltem egy kicsit. Tetszeni fog-e a rajongóimnak az, ami igazából vagyok? Bár mindig egy komoly arcomat látják, vajon rá fognak jönni, hogy minden csak álca?

    Van egy tervem, amiért lehet, hogy a végén nagy árat kell fizetnem, de valamiért ez sem tántorít el attól, hogy belevágjak. Pedig lehet, hogy jobb lenne. Beszélni fogok hamarosan Bang Si-Hyuk vezérigazgatóval. El fogom mondani neki... El fogom mondani, hogy túl sok volt és túl nehéz. Tűnhetek majd gyengének, talán az is vagyok, de vannak pillanatok, amikor nem tudom már eltitkolni, hogy nincs minden rendben. Próbálhatom tettetni, de mi jó abban? Bármit megold az, ha az ellenkezőjét mutatom annak, ami régóta nincs már? Hogy nincs már az a boldogság? Hogy nincs magánéletem, ami másnak megadatik. Nincs barátnőm, aki felvidít a nehéz helyzetekben. A családomat sem ismerem már. Mindenki változott velem együtt ebben a 6 évben, de én nem ismerem már a szüleimet sem. Nem találkozhatok velük, amikor akarok. Elvesztettem azokat, akik miatt megszülettem, és akik ezzel lehetőséget adtak arra, hogy idáig eljussak. Akik azt hittem, hogy mindig mellettem lesznek... Nem lehetek boldog, ha csak dolgozom és túlhajszolom magam. A színpadon mindig mosolygok, mert ezt várják el tőlem, de néha nehezemre esik annak lennem, aki nem vagyok. Egyszerűen nem akarom tovább mélyíteni a sebet, amit a hiány okoz a szívemben.

    Nem úgy akarok belevágni a tervembe, hogy ki akarok lépni a bandából, hanem úgy, hogy az idol tevékenységeim mellett időt szeretnék szánni a családomra és a kapcsolataimra. Abban az esetben, ha ezt nem lehet, és lehetetlen változtatni azon, hogy az idol kötelességeim mellett teljes életet éljek, akkor, abban az esetben fogok egy jól átgondolt döntést meghozni.

    Meg fogom kérdezni Bang Si-Hyukot, hogy lehetséges-e ez. Nagyon jó kapcsolatot ápolok az igazgatóval – ahogy mindenki más is a csapatban –, így remélem, hogy nem kell semmit feladnom ahhoz, hogy úgy éljek, mint mindenki más, csupán olyan ember leszek, akinek a munkája a színpadon mutatkozik meg.

    Félek. Igen, félek. Jobban, mint bármikor ezelőtt. De valaki megtanított arra, hogy nem uralkodhat rajtam a félelmem. Le kell győznöm, és erősebbnek kell lennem nála. Akármennyire is nagy a tét, akármennyire is nehéz, ha fel is adom, ne azért adjam fel, mert féltem és gyáva voltam, hanem azért, mert megpróbáltam, harcoltam, mégis elbuktam. Ez a valaki mindig azt mondta, hogy próbáljam meg! Próbáld meg, utána add fel! Vágj bele, de ne fordulj meg, amikor akadályba ütközöl! Ez a valaki az apám volt. Kiskoromtól kezdve úgy nevelt, hogy bátor és kitartó legyek. Soha ne lépjek vissza, csak mert megijedek, és lehetetlennek tűnnek a dolgok! Legyek olyan, akire büszkén emlékezhet majd, és követi azt a felfogás módot, amit ő és a nagyapám is követett. Szükségem van arra a támogatásra, amit régen is nyújtott nekem. Szóval miatta, a családom miatt, és mindenki miatt... Már nem léphetek vissza.

– Megkérdeztem, de most nem készültek vízzel, mert nem szóltak nekik előre, hogy kell. Akkor majd a főpróbán elpróbálod úgy – zökkentett ki Hoseok gondolataimból.

    Mire mindegyikünk végzett a gyakorlással, beesteledett. Mikor odaértünk a dormunkhoz már mindenki nagyon fáradt, kimerült volt és égett a gyomruk az éhségtől. Sajnos nálunk az éhség már fájdalommal is jár, de már hozzá szoktattak minket ehhez a hátunk mögött lévő évek.

– Mit együnk ma? – kérdezte Jin simogatva hasát jelezve, hogy farkaséhes.

– Együnk ramyeon-t, aztán menjünk aludni – mondtam, dörzsölve a szemeimet.

– Ilyen nehéz nap után, csak ramyeon-t akarsz vacsorázni? – nézett rám felhúzott szemöldökkel Yoongi. – Mostanában olyan lehangoló és furcsa vagy. Nem ilyen szoktál lenni. Valami nyomja a pici Kookie lelkedet?

– Jó, akkor együnk valami mást – mondtam sértődött hangon összefonva magam előtt karjaimat.

– Látod, megint ezt csinálod. Mi a baj? – kérdezősködött tovább, de látszódott rajta, hogy már nem csak a tréfa kedvéért.

– Semmi, csak mostanában nagyon fáradékony vagyok, és nem pihentem ki magamat a napokban. Ennyi az egész. Ne csinálj belőle nagy ügyet! Mindenkinek vannak rossz napjai! – vágtam hozzá a rövid, tömör, rám jellemző választ. A legegyszerűbb kifogás arra, ha nem akarjuk, hogy rájöjjenek, valami baj van, az, ha azt mondjuk, fáradtak vagyunk. Már megtanultam rég.

2019. november 25.

    Az utóbbi időben rengeteg fárasztó és leterhelő próbán estünk át. Ahogy teltek a napok, alig bírtunk megállni a lábunkon. Minden nap, ahogy hazaértünk már enni se volt erőnk, csak bezuhantunk az ágyba. Elég nyilvánvaló, hogy Yoongi is emiatt olyan sovány. Élni sincs kedve az ilyen napokban, ami érthető. Ilyenkor mindannyiunk lefogy 4-5 kilót, ami egyeseken eléggé meglátszik, és akiknek szörnyen nehéz ezek után helyrerakni magukat testileg és lelkileg is.

    A mai napon úgy terveztük, hogy nem készülünk az MMA-ra. Ma mindenki titokban a városban fog lézengni. Jin, Namjoon, Hoseok és Yoongi valószínűleg étterembe megy, majd játékteremben fogják eltölteni az időt, míg Tae és Jimin szokásukhoz híven az utcákat járva fognak az árusoknál halpogácsát habzsolni, majd elmennek estefele kávézni vagy beülnek a moziba egy filmre, mint az átlagemberek. Én is szoktam hozzájuk csatlakozni, vagy Hoseokkal és Jinnel kocsikázok a Hannam-hídon át Sinsa-dongba – ami mellesleg elveszi az egész napunkat –, ahol olyan finom kávét lehet kapni. Most azonban nem társulok senkihez, hanem Daechi-dongba utazom a BigHit-hez. Már elég régóta agyaltam ezen a dolgon. Már több hónapja töltöttem az éjszakáimat gondolkozva, hogy mit is kéne tennem. Hogy miért jutott ez eszembe most, amikor a karrierünk csúcsán vagyunk. Néha a saját szememben is egy szörnyeteg vagyok. Egy szörnyeteg, aki tönkreteszi a többiek munkáját. Mindig annyit dolgoznak, és igyekeznek, hogy minél többet hozzanak ki magukból. Én mégis elrontok mindent azzal, hogy felelőtlenül belekezdek olyan tervekbe, amikre az esély a nulla határát súrolja. Lehetséges, hogy már el is érte, de mindig eszembe juttatom az apámat, aki annyiszor mesélt olyan történeteket, amiben ő volt a főszereplő, és hősiesen kiállta a próbákat. Lehet, hogy kitalált volt az összes mese, mégis sikerült úgy döntenem, neki köszönhetően is, hogy ezen a napon beszélni fogok az igazgatóval. 2 napja felhívtam, hogy szeretnék vele valamit megbeszélni, szóval úgy rendezze a dolgait, hogy én is beleférjek a napirendjébe. Így hát ma jött el az a nap, amikor megszületett a döntés.