Kicsit boldogabb...

2. Fejezet

    Felszálltam a 10-kor induló vonatomra, és elindultam Daechi-dong felé. Az egész odafele úton azon gondolkoztam, hogy mi lesz, ha nemet mond az igazgató? Kezdtem egyre jobban magamat hibáztatni azért, mert eldobnám a második családomat, akik itt voltak mindig mellettem, amikor a szüleim nem tudtak hozzám szaladni. Mégis úgy élt bennem a remény, ahogy még eddig soha. Hittem abban, hogy megváltozhatnak a dolgok, ha nem is minden. Nem is akarom, hogy minden megváltozzon, csak legyenek mellettem a szeretteim, és még valaki, aki támogat, és fogja a kezem, ha szükségem van rá.

    Az út során párszor elhatároztam, hogy a következő megállónál leszállok, és visszamegyek, de lepergettem magam előtt a hónapok alatt összegyűjtött gondolataimat arról, hogy miért is kellene összeszednem a bátorságomat. Talán nem vagyok még elég erős, de talán ez a lépésem tesz majd igazán olyanná, amilyennek apám szerint lennem kell. Így mindig visszaültem az ülésre, és bámultam tovább kifele az ablakon nézve a szürke esőfelhőket, amik hamarosan kifakadtak, és belepték a vonat ablaküvegét könnyükkel.

– Kedves utasaink, 20 perc múlva megérkezünk Daechi-dong-ba! – ijedtem fel álmomból a kalauz szavaira, és rögtön szedelődzködni kezdtem.

    Hamarosan meg is érkeztünk. Leszálltam, de egy pillanatra megálltam, és a távolodó vonat felé pillantottam. Olyan érzés volt, mintha az életemből egy kitépett rész ment volna el mellettem a vonattal, amit senki nem képes megállítani, hogy visszahozza nekem.

    Képzelgéseim ellenére, nagy nehezen, de lehajtottam a fekete baseball sapkámat, kinyitottam az esernyőmet, megigazítottam a szájmaszkomat, és elindultam egy taxi irányába. A cipőim úgy kopogtak a pepita köves járdán, mint a filmekben, amikor valami rossz fog történni az elkövetkező percekben. Az agyam teljesen kizárta a körülöttem lévő világot, így még az eső kopogása is az esernyőmön a levegővételem hangjával együtt fájdalmasan hangos volt a füleimnek.

   Amikor végre elértem a taxihoz, ismét visszatértem a Földre.

– A Teheran-ro 108-gil-hez, legyen szíves! – mondtam beszállva a tágas, sárga taxiba, amit fahéjas alma illat járt át az illatosítótól.

– Rendben – bólintott a sofőr, aki barna nagykabátban és fekete sapkában ült a vezetőülésben. Kijelentésemre már indította is a motort, később pedig már nem is látszódott a vonatállomás a leszálló ködtől.

    A kinti táj elég komor volt, ami miatt az én kedvem se volt valami jó. Ma ragyogó napsütésnek kellett volna lennie ahhoz, hogy teljes magabiztossággal jöjjek el idáig, de nem így történt. Hangulatingadozásokkal, félelemmel és változó gondolatokkal utaztam el a Hannam The Hill-től Daechi-dong-ig.

   Kicsit később meg is érkeztünk, becsuktam az autó ajtaját, ami el is indult kipufogójának füstjét húzva maga után a hatalmas homályban. Hátat fordítottam a távolodó taxinak, és sétálni kezdtem az ügynökségem felé. Sok autó haladt el mellettem a pocsolyákat felzavarva nyugalmukból. Sok ember mászkált az utcán az eső és köd ellenére is. Finom illatok szállingóztak a levegőben, amitől karácsonyi hangulat járta be a környéket, és amitől egyre inkább megéheztem, de hogy tudnék enni, amikor ebben a pillanatban, ha bármit lenyelnék, úgyis visszajönne? Inkább haladtam tovább elvetve az evés gondolatát, majd elsétáltam a kopár fák alatt, amiknek levelei közt olyan gyönyörűen süt át tavasszal a nap, mintha egy tökéletes természetfilmet néznék.

    Hamarosan oda is értem a céghez. Fellépkedtem a lépcsőn, felnéztem az égre, és imádkoztam azért, hogy mosolyogva jöjjek ki innen. Ma lesz életem legjobb vagy legrosszabb napja. Ki kell tartanom a döntésem mellett, és harcolnom kell azért, hogy elérjem azt, amit akarok. Talán mohó vagyok? Nem elég az, hogy világhírű vagyok, nem elég, hogy van pénzem, nekem kell a régi életemből is egy darab? Talán az vagyok, mégsem kellene tovább húznom ezt, annak ellenére sem, hogy a lábaim alig bírtak felvinni a lépcsőfokokon.