Mindenki fél valamitől.. (folytatás)

#5

Részlet Bill Denbrough naplójából.

1990.10.27

Vöröses-barnás haja megcsillan a beszűrődő délutáni napfényben, ahogyan térdeit felhúzva, s kezeivel átkarolva azokat, úgy zokog.
Már nem tudok mi tévő lenni, ha közeledek hozzá, mint azonos pólus, eltaszít önmagától. Mégis akarja, hogy ott legyek.

Tisztán emlékszem az első napra, mikor minden megváltozott:

***

-V-végre.-álltam fel mosolyogva a kényelmetlen székből, s azonnal a lány felé igyekeztem, ki valami rettenthetetlen sebességgel fut felém, de nem mint aki örül, hanem mint aki menekülne. Valami, vagy valaki elől.
Értetlen fejet vágva vártam, hogy elmagyarázza, mi olyan sietős, de csak megállt, előrehajolt, kezeit a térdére tette, majd szaggatottan próbálta kifújni az oxigént.
-M-m-minden oké?-guggoltam le, hogy Stella szemébe nézzek. A földet bámulta, mint akit megbabonáztak, nem mozdult.
-El kell tűnnünk innen!-pillantott rám hatalmas barna szemeivel.-Bill.-tartott szünetet.-Fuss.
-Mi... m-m-mi a baj?-vágtam rá reflexből.
-Bill az istenért, menj már!-mutatott dühösen az ajtó irányába, s idegesen pár hajtincsét tűrögette ki a szeméből.
-De mégis.. mégis mi-miért?!-még mindig nem értettem a helyzetet.-Rohamod van?!-léptem oda hozzá, mivel ez az egyetlen tippem volt, hogy újból eluralkodott rajta a pánik. Tévedtem.
-Nem.-lökött el indulatosan.-Utoljára mondom, hogy menj!
-Mi a francért menjek el?!-háborodtam fel.-Mi a bajod?!
-Balesetet fogsz szenvedni!

-Mivan?
A lány becsukta a szemét, majd hunyorogva pillantgatott rám. Látszólagosan rosszul volt, az összeesés szélén járt.
-Láttam.
Nem tudtam mit mondani. Mi az, hogy látta? Honnan látta? Mit műveltek vele?
-Az a csillár.-próbált megállni a lábain.-Ott fent, látod?-mutatott fel.-Le fog esni, és ha nem mész el onnan...
Hátrálni kezdtem, és abban a pillanatban, mikor elvánszorogtam a folyosó végéig, a hatalmas lámpa fülsüketítően hullott a földre millió darabra.
Hitetlenkedve néztem a maradványait. Ha most nem megyek el onnan, talán végem.
De honnan tudta?!
A lányra néztem a távolból, akit az orvosok kérdezgettek, hogy jól van-e.
Stella lihegve egy apró mosolyt küldött felém, de ez nem őszinte volt, inkább csak egy olyan, hogy nyugodjak meg, minden rendben van.
Itt kezdődött minden.

***

-F-f-figyelj.. tudom, hogy nem akarsz beszélgetni, cs-cs-csak..-fordultam oda a lányhoz.
-Mivan?-nézett fel könnyes szemeivel.
-Adj va-va-valami jelet. Bármit, cs-csak hogy tu-tudjam, mi van veled. S-s-s-segíteni akarok.-ecseteltem a lánynak.
Nehezen feltápászkodott az ágyról, és odasétált elém. Az eddig a combomon pihenő kezemet magához húzta. Beszélni szeretett volna, de egy árva hang sem jött ki a torkán.
-Semmi baj.-suttogtam.
-Bill..-szólalt meg végre a rekedt, halvány hangján. Annyira fájdalmas volt ezt hallani, hogy az én szemem is ezúttal könnyben úszott. Iszonyatosan sajnálom Stellát, mert valamit akkor láthatott, mikor utoljára küzdöttünk meg a bohóccal, de nem beszél róla. A fiúk tudják, mi a helyzet, de nem tudnak vele mit kezdeni, őszintén azt mondták, hogy nem akarnak belekeveredni. Méghogy a vesztesek tartsanak össze. Baromság az egész.

-Választanom kellett. Akkor.-kezdett bele.-Vagy ti, vagy én.
-Hogy é-érted?-kérdeztem vissza.
-Pennywise.. vagy ti, vagy én.-bökött a mellkasára.-Fel kellett magam áldoznom.-törölte meg a szemeit.
Szóhoz sem jutottam.. mégis... mégis miért?? Miért pont ő??
-Miért? Stella, miért?
-Nem akartam, hogy meghaljatok. Szóval vagy ti haltok meg, vagy én.
-Ez n-n-nem lehet igaz!-fogtam a fejem.
-Azthittem ott helyben meghalok, mikor "majdnem" megölt,-mesélte tovább.-De az orvosok tettek valamit, ami miatt életben vagyok. Csakhogy az a bökkenő...
-Mi? Mégis mi-micsoda??!-keltem ki magamból.
-Pennywise-ból bennem maradt valamennyi. Valahogyan beleköltözött az elmémbe.-fogta a homlokát fájdalmasan.-Beszél hozzám, kényszerít dolgokra..
-És m-most? Mo-most i-is itt van?
-Ha nem teszek meg valamit, amit ő akar, akkor sebeket csinál a testemre, vagy idegesítő hangokkal az őrületbe kerget, hogy végül saját magam könyörögjek azért, hogy végezzen velem.-hadarta el.-Sokszor átveszi felettem az irányítást, megszáll, mint valami gonosz démon, és ilyenkor nem vagyok önmagam. Azt teszem, amit ő tenne ha élne..-kezdett el sírni újból.
-Stella? Most. Itt van?-tértem vissza az előző kérdésre, mert nem kaptam választ.
A lány monoton zokogása abbamaradt, fejét felém emelte lassan, s széles mosolyra húzta a száját.
-Csak nem engem keresel, Billy?! Óóh.. hát persze..-nevetett krajcáros.-Tudod mennyire hiányoztál az öreg barátodnak? Nagyoon..-görbítette le a száját.-Ha akarod, csinálhatnánk valamit.-szólt immáron a fejemben.-Élvezem ezt a játékot, elhiheted, Billy.-nevetett, s ezúttal már nem hallottam többé.

"Tisztán emlékszem azokra a napokra, amikor a lidérces kacajától zengett a fejem."

Azóta nem beszéltünk erről Stellával.

Mert Stella többé nem létezett.

Heeeeey!!!!!
Omg majdnem egy hónapja nem volt rész, mi van velem??

Próbálom tartani a story horroros tartalmát, csak hát izé...

bétévé köszi hogy ennyien itt vagytok, luv u guys💘

Na ki fosott be a végén?xd

Aki itt van, és tetszett neki a rész jelezze a kommenteknél hogy él😔✋

+szeretnétek egy külön részt
Stella naplójáról?

amúgy bocsi hogy ilyen későn teszem ki de hát miért ne, megtehetem 😉💸

jó lebegést!🤡🎈