Narancs és csokoládé

E L S Ő

A nyári nap sugarai ezer ágra sütnek és kellemes meleget nyújtanak, amint letekertem a mínusz hatszáz fokra lehűtött autó ablakát. Bár amint kilépek ebből az fémdobozból folyni fog belőlem a víz, de most barátságosan ölelgeti jéggé fagyott testemet a forróság.

– Nem szeretnék menni – vallom be Bátornak. Nem pillant felém, csak az utat bámulja, de tisztában vagyok azzal, hogy belülről szidja az égieket, amiért én ilyen szerencsétlenül idegesítő vagyok. – Nem kellett volna megváltoztatnom az osztályt, a fogászati asszisztensről, gyógymasszőrire. Akkor legalább egy osztályban lennénk és téged ismernélek – nyűglődök tovább.

– Próbálj meg egy kicsit lazítani. Ez nem olyan lesz mint a gimi volt. Itt már érettebbek az emberek, meg elfogadóbbak – kezd bele monológjába. Mindig ez van, ha én valami miatt panaszkodok neki. Bátor nagyon bölcs tud lenni. – Elképzelhetetlen, hogy a képzés végén barátok nélkül maradj – néz felém egy pillanatra, majd tekintete ismét vissza vándorol az útra. – Helyesbítek, nem engedem, hogy barátok nélkül végezd el ezt az átkozott sulit is, mint a másikat.

– Hé, nekem voltak barátaim – teszem fel védekezően kezeimet. Tényleg voltak.

– Igen? Akkor mondj egyet – utasít, miközben épp kifogtunk a kollégiumtól nem messze egy piros lámpát. Bátor felém fordul és úgy fürkészi arcomat.

– Zita – felelem, miközben inkább kibámulok az ablakon, hogy addig se kelljen Bátor „na ne mond már" tekintetével szembesülnöm.

– Zita egy szellemileg sérült lány volt, aki mindenkivel kedvesen bánt, mert ha akart volna se tudott volna másképp. Mással sosem léptél kontaktusba csak velem – tudom, hogy igaza van, de minek nekem több barát, ha ő mellettem van? Inkább legyen egy igazi, mint sem száz hamis. Nincs szükségem arra, hogy a hátam mögött kinevessenek azért, amiért olyan vagyok amilyen. Tisztában vagyok vele, hogy kicsit elvontnak és szerencsétlennek tartanak, épp ezért nem akarok több barátot Bátoron kívül az életembe. Más egyből kigúnyolna azért, ahogy Kosztolányi Dezsőről tudok ömlengeni meg a koreai bandák zenéiről.

– Nekem nem kell több barát, beérem egy idiótával is – nevetek fel megnevezésére, mire Bátor megforgatja szemeit.

– Szociális életet kéne élned te lány – jegyezi meg. Lehet, hogy úgy kéne élnem, ahogy ő tanácsolja, de nekem egyébként is olyan tervem van az életemre tekintve, hogy majd vénasszony leszek egy hűséges tiszta fekete német juhásszal, akire ráhagyom minden vagyonomat, miután száz éves korom után örök nyugovóra térek. Szerintem szépen megterveztem az egész életemet. Van benne nyugalom és szeretet. Ennél jobb nem is kéne.

Szegeden rengeteg autó mászkál. Sokkal forgalmasabb, mint a város ahol lakunk. Tekintve, hogy Szarvason egy árva villamos és troli sincs. A buszközlekedés meg siralmas, így otthon az emberek biciklivel, gyalog vagy autóval közlekednek. Ellenben itt Szegeden nyüzsgés van. Autók autók hátán, villamos a trolival szemben és az út mindkét oldalán egy-egy busz.

– Azt hiszem megjöttünk – csillan fel barátom szeme, amint leparkol az autóval és leállítja annak motorját. Amennyire izgatott én annyira nyomorultul érzem magam.

– Teljesen remek, én itt maradok, keresek buszt a neten és a legelsővel hazamegyek. Te menj csak be nyugodtan – ha még nem lett volna elég görcs a gyomromban, most már az egész egy nagy gombóc. Nagy hévvel előhalászom telefonomat a kis táskám mélyéről és kezdem nézni a buszmenetrendet, mire kikapja Bátor a kezemből.

– Add vissza – kapok utána, de mivel az övem még nem csatoltam ki, így a hirtelen mozdulattól beakad és körülbelül a veséimben érezem matatását.