Narancs és csokoládé

M Á S O D I K

Amarilla

– A csokoládé finomabb – motyogom magamban, ahogy kifelé veszem az irányt a többiekhez. Mégis hogy lehet valaki ennyire bunkó? Nekem jön és annyit nem képes mondani, hogy bocsánat, csak kigúnyolni azt amit szeretek. Igen is a narancs a legfinomabb. Fel sem érhet a csokihoz. Meg oké, hogy én fordultam hátra, viszont nekem hátul nincs szemem, így igen is neki kellett volna jobban figyelnie. Vagy ha már nekem jött, egy bocsánat is jól esett volna. Tény, hogy én is magamban zsörtölődök, és még cikibb lett volna, ha ott marad és sűrű bocsánatkérések közepette kell felnéznem rá, de mégis illedelmesebb lett volna, mint benyögni azt amit mondott.

– Valakinek valami ötlet, hogy merre? – töri meg a köztünk beállt csendet Bátor.

– Én mindig is fel szerettem volna menni a Dómra, de sose volt rá vevő senki – veti fel ötletét Kamilla.

Bátor egyből rám pillant és szinte látom, ahogyan a gondolatok cikáznak fejében. Mindketten ugyan arra gondolunk. Félek a magasban. Igen, félek a fogorvosoktól, attól, hogy nyilvánosan kell szerepelnem, nem merek egynél több ember előtt nagyon kommunikálni és igen, tériszonyom is van. Tökéletes ember vagyok. Tökéletesen testesítem meg a szerencsétlenség emberi alakját.

– Én szívesen mennék, de Ami nem szereti a magasat – szólal meg helyettem Bátor, mire Kamilla lemondóan sóhajt egyet.

– Majd én lent maradok vele, nekem sem a szívem csücske a magasság. – Jaj ne, azt már nem. Könyörgöm Bátor ne hagyj lent együtt vele. Alapból nem volt kedvem jönni, főleg úgy, hogy Ödön is jött, de ha Bátor felmegy a lánnyal én komolyan mondom visszamegyek a kollégiumba.

– Szuper! – lelkesedik Kamilla. Látni lehet a lányon, ahogyan felcsillan a szeme, hogy végre valahára valaki felmegy vele. Nincs szívem ellenkezni vele, hogy Bátor felmenjen Kamival a Dómra, mert olyan boldognak tűnik, így csak csendben maradok, ahogy a templom felé vesszük az irányt. Bátor a kelleténél többször tekint a lányra, és ez oda-vissza is igaz, így kezd nagyon gyanússá válni. Igazából még nem láttam, hogy Bátor ennyire figyelne valakit már az első pillanattól kezdve. Vagy talán egyszer, mikor barátnője volt – de az sem volt hosszú életű, leginkább, mert a lány szerintem erősen pszichiátriai eset.

Gyorsan odaérünk a templomhoz, tekintve, hogy a Kárász utcától maximum öt percre lehet. A városban minden felé vidám fiatalok nyüzsögnek, kiélvezve a nyár utolsó napját. Ez valószínű egy ideig még így lesz, legalábbis pár napig, vagy egy-két hétig, amíg tudatosítják magukban, hogy elkezdődött az iskola. Aztán, ahogy megérzik a tanulás szelét, már nem lesznek ilyen boldogok és az eddigi mosolygós és vidám arcokat felváltja egy depresszív, komor arckifejezés. Hiába, kevés az olyan ember aki szeret tanulni és ez érződik is a mindennapokban. Én sem szeretek túlzottan, de eddig mindig erőt vettem magamon és beseggeltem az egészet. Máshogy nem megy. A memóriám sajnos nem olyan jó mint Bátornak. Komolyan, ez a srác mindenben maga a tökély. Csak egy kicsike kéne belőle belém és akkor már minden nagyon jó lenne.

A Dóm előtt is nagyon sok fiatal bandákba verődve sütkérezik a napon, vagy vidáman cseverészik a társaságával. Akad olyan, aki az ezer ágra sütő napon napszemüvegben olvassa az éppen aktuális könyvét – jó látni, hogy van olyan, aki még mindig a könyvet válassza net és mobil helyett. Mi sem lógunk ki a diákok sorából. Átlagosak vagyunk – kinézetre legalábbis biztosan –, mint bármelyik fiatal ezen a helyen, de én mégis úgy érzem, hogy minden szem ránk szegeződik. Néha komolyan kezdem úgy érezni, hogy ez nem normális, mármint, hogy ennyire félek a többi embertől. Sokszor gondolkoztam már rajta, hogy ez mégis mitől lehet, de mindig egy valaminél lyukadok ki.