| 𝐏𝐫𝐨𝐥ó𝐠𝐮𝐬 |

2K 75 11
                                    

_____________

𝚃𝚑𝚎𝚢 𝚖𝚊𝚍𝚎 𝚒𝚝 𝚏𝚊𝚛 𝚝𝚘𝚘 𝚎𝚊𝚜𝚢 𝚝𝚘 𝚋𝚎𝚕𝚒𝚎𝚟𝚎

𝚃𝚑𝚊𝚝 𝚝𝚛𝚞𝚎 𝚛𝚘𝚖𝚊𝚗𝚌𝚎 𝚌𝚊𝚗'𝚝 𝚋𝚎 𝚊𝚌𝚑𝚒𝚎𝚟𝚎𝚍 𝚝𝚑𝚎𝚜𝚎 𝚍𝚊𝚢𝚜...
_____________

Spotify playlist : instagram highlightban!

ig- @_capitulatus_

can I love you?//I want to love you néven megtalálhatjátok spotifyon is!

Rácz Bodza

Nosztalgikus. Keserédes, de nosztalgikus. A színház rozsdás ajtaját még innen is látni, de a nyári tikkasztó hőségben akár délibáb is lehetne, vagy a szürkület játéka az utcai lámpák fényében. Én viszont tudom, hogy nem az, mert még két és fél év elteltével is tökéletesen emlékszem arra a napra, mikor együtt léptünk be rajta, aztán együtt is rohantunk ki, nyomunkban a kiabáló biztonsági őrrel. 

Sóhajtok egyet, aztán minden erőmet összeszedve elkapom a tekintetem az épületről. Helyette most az előttem húzódó ösvényt méregetem, ami az idő múlásával szinte eggyé olvadt a körülötte lévő fűvel. A fák zöld lombja összeértek a fejem felett mikor elindultam. A fűszálak között megbúvó virágokat kerülgetve próbáltam lecsillapítani a lélegzetvételem, ami nem csak a ténylegesen tomboló meleg miatt vált ilyen szaporává, hanem a célom végett is. 

Összeszorul a torkom a gondolattól, hogy ha nem szúrom el olyan csúnyán a dolgokat, akkor most együtt sétálnánk ide, és együtt készülnénk kiásni a közös időkapszulánkat. Már, ha még ott van, és megtaláljuk. Délelőtt még nem voltam biztos abban, hogy eljövök, azt hittem képtelen leszek majd megtenni, de aztán este kilenckor autóba ültem, és most itt találom magam. Hiába sötétedik később, fél tízkor már meg kellett erőltetnem a szemeim, hogy megtaláljam azt a bizonyos fát. 

Végül megpillantottam a kéregbe vésett mintákat. Lassú léptekkel közelítettem meg a növényt, aztán szomorú mosollyal, olyasfajtával, amivel a régi képeket nézegeti az ember, végigsimítottam rajta. A két szívecske, és a két betű ugyanúgy mélyedt a göcsörtök közé, mint régen. 

Nagyot nyelve ejtettem magam mellé a kezem és vettem egy mély levegőt. Az emlékek már kevésbé fájnak, de a bűntudatom, mintha minden pillanatban ott csücsülne a vállamon a kisördög formájában...vagy éppen a kisangyaléban?  Ezt azóta sem tudom eldönteni, mert a bűntudat érzete egyrészt kínoz, de jobb, mintha hidegen hagyna az egész. 

Lenéztem a vászoncipőbe bujtatott lábaimra, és a fehér converse alatti földet pásztáztam. Lábujjaimmal kicsit megbökdösöm, hátha lazább az egykor felásott rész, de természetesen már egyáltalán nem lehet megkülönböztetni, az érintetlentől. 

-Akkor kezdjünk el ásni...- motyogtam miközben megfordultam, hogy idehozzam az ásót a kocsiból. 

Viszont a sötét park helyett, egészen más látvány fogadott. Két olyan szempár meredt rám az ösvényről, amit már nagyon-nagyon régen nem láttam. A gesztenyebarna íriszek utolsó találkozásunkkor könnyekben úsztak,most viszont hozzám hasonlón meglepetten néztek rám.
Ákos, aki a kezében egy ásóval álldogált, mintha megfagyott volna, meg sem moccant. 

Szeretni akarlak! | ✓Where stories live. Discover now