Szeretni akarlak! | ✓

| 𝟐.𝐅𝐞𝐣𝐞𝐳𝐞𝐭 |

Rácz Bodza

Az egyik legcsúnyább emberi érzelem az irigység. Vagy talán nem is az egyik, hanem ténylegesen a legcsúnyább. Mindegy, hogy mire vagy kire vagyunk irigyek, magunkban sokkal nagyobb kárt okozunk, mint az adott személyben. Mert bizony azzal, hogy mások tulajdona, elért eredménye, kinézete vagy tehetsége után vágyódunk, nem jutunk előrébb. Ha valamit el akarunk érni, azért tennünk kell, bármilyen nehéz is ez néha. Például most. Most, amikor golflabdányira kerekedett szemekkel meredek az előttem ölelkező párra. Történetesen Ákosra, és az általa átkarolt nevetségesen tökéletes lányra.

Az előbb még olyan békésen beszélgettem Ivonnal, pedig a nyelvvizsgám óta nem igazán használtam az angolom. Egyből szimpatikus volt a lány, ahogy megláttam, mert tipikusan az a fajta ember, aki már csak a kisugárzásával, a folytonos jókedvével képes mosolygásra késztetni téged is. Először elmondtam neki, hogy sajnos csak magyar nyelvű könyveink vannak, de mikor közölte, hogy nem baj, mert pont a nyelvet tanulgatja, elővettem az első munkanapomra begyakorolt szövegemet és szépen elkezdtem felvázolni kategóriák szerint a könyveket. Minden zökkenőmentesen haladt, amíg meg nem láttam a szekrény mögül kilépő Ákost.

A szám mozgása arra utalt, hogy visszaköszöntem neki, de a fülemben lüktető vértől semmit sem hallottam a saját hangomból. Ez nem történhet meg...

-Ti ismeritek egymást?! - mosolyodik el szélesen Ivonn és csillogó szemekkel pilant fel Ákosra, miközben tenyerével a mellkasát simogatva teljesen hozzábújik, mint valami macska.

-Mondhatni - nyögöm ki elhaló hangon és próbálom összeszedni magam, mert Ákos elégedett félmosolya egyre jobban szúrja az oldalam.

-Osztálytársak voltunk. - adja meg a kegyelem döfést Ákos, miközben szélesen mosolyogva lenéz Ivonnra.

Ivonn! Úristen, de hülye vagyok! Ő csak az az Ivonn lehet... Ákos akkor mesélt nekünk róla, mikor Kinga bevallotta, hogy Márkkal járnak. Ákos azt mondta Ivonn volt az első szerelme és, hogy békességben, közös megegyezés alapján szakítottak. Most meg itt van, úgy látszik közös megegyezésre összejöttek.

A fájdalom csípősen mar belém a megvilágosodáskor. Én tudom ki ez a lány, de ezek szerint Ákos neki nem említett engem. Auch...

-Aha. Osztálytársak. - nyelem le a számban összegyűlt keserű ízt és Ákos helyett Ivonnra mosolygok.

-Sőt! Padtársak! - feszíti tovább a húrt Ákos.

-Hát ez király! Akkor tuti jóban voltatok! Mondjuk megértem, mert két perce se ismerem Bodzát, de annyira jó fej! És immádom a haját! - vigyorog rám kedvesen Ivonn. Túl kedvesen. Komolyan már teljesen zavarba jövök ettől a rengeteg pozitív energiától!

-Köszi...-felelem kurtán és igyekszem elrejteni, hogy mennyire feszélyez a lány kendőzetlen derűlátása.

-Ez a sors keze, hogy találkoztunk! Tudod én hiszek a sorsban, a végzetben meg ezekben, és biztos vagyok benne, hogy semmi sem történik ok nélkül! Ezt meg kell ünnepelnünk! - magyaráz tudálékos hangnemben, de a boldog mosoly továbbra is kivillantja makulátlan fogsorát.

A gyomrom összeugrik, ahogy felfogom mire is akar kilyukadni Ivonn. Nagyot nyelek, de a torkom továbbra is száraz marad, és nem tudok megszólalni. A zavarom épphogy kezdett elmúlni, de most szó szerint kiver a víz, az aggodalomtól. A kínos mosolygáson kívül, csak pislogni birok és az ujjaimat tördelni. Gondolatban a negyedik Mi atyánknál tartottam, mikor Ivonn kimondta, amitől olyan eszméletlenül féltem.