You're Still The One /HUSBANDS/(Larry Stylinson Ff) BEFEJEZETT

2.

Louis már hozzászokott, hogy az alapesetben harmincöt perces út az irodájától hazáig többnyire legalább egyórásra nyúlik a délutáni londoni csúcsforgalom miatt. Igaz, a cége közel város szélén székelt, az M1-es autópálya, ami hazavitte nap mint nap, ez idő tájt zsúfolásig telt a szintén otthonukba igyekvő dolgozók és a repülőtérre siető utazók miatt. Reggelente ugyanez volt a helyzet, ezrével áradt a nép a fővárosba, ki dolgozni, ki iskolába, és mivel a pontosságot nemcsak az alkalmazottaitól követelte meg, hanem saját magával szemben is ugyanilyen magasak voltak az elvárásai, a kilenc órai kezdéshez már bőven nyolc előtt el kellett indulnia, pláne ha még útba akarta ejteni a kedvenc kávézóját is egy erős fekete erejéig. Ezt az egyetlen régi szokását nem tudta és nem is akarta levetkőzni az utóbbi években. A házasságuk alatt rendszeresen tértek be Harryvel a Bridge Coffee-ba a West End Lane-en. Alig pár percre volt az akkori lakásuktól és később, mikor a városrész elitebb negyedében sikerült házat venniük, a szívük gyakran visszahúzta őket kedvenc helyükre, ahol mindig kellemes perceket töltöttek.

Mikor Louis először tért be egyedül, Bethany, a rózsaszín hajú, ajakpiercinges pincérlány értetlenül bámult rá, mintha azt várta volna, hogy nyílik még az ajtó és a magas, göndör, csibészes mosolyú férfi is csatlakozik a most épp kellően elveszettnek tűnő, jégkék szemű férjéhez. Lou arckifejezése azonban kérdés nélkül is értésére adta, hogy ez soha többé nem fog bekövetkezni. Beth sajnálkozva vette tudomásul a történteket, és bár elég közvetlen viszonyban állt mindkettőjükkel, volt benne annyi tapintat, hogy nem faggatta a szívszaggatóan magányosnak tűnő Louis-t.

A hivalkodó házon hamar túladott nagyon jó áron, miután Harry elhagyta, akkor tett szert a St Alban's Cityben levő, jóval visszafogottabb és elszigeteltebb kis erődítményére, ahol szinte soha nem fogadott látogatót. A szülein és a testvérein kívül a ház kapuit vendég még nem lépte át, kizárólag a háztartási alkalmazottai, a kertésze és nagy ritkán a postás.

Szerette a nyugalmát és szerette a saját privát szféráját háboríthatatlannak tudni. És mindent el is követett annak érdekében, hogy az otthona a béke szigete maradhasson a nyüzsgő, rohanó napok után.

Nem volt ez mindig így. Míg Harryvel élt, házuk sokkal inkább hasonlított egy folyamatos party színterére, egy örökös átjáróházra, ahol ritkán fordult elő, hogy egy délután ne legyen legalább öt-tíz vendégük, többnyire a férje barátai, munkatársai. Harry – vele ellentétben – szerette a nyüzsgést, folyton ment valahová vagy épp jött valahonnan. Képtelen volt a szexi fenekén megülni néhány percnél tovább. Alig töltötte be a tizennyolcat, mikor egy kisebb divatcég felfedezte kitűnő adottságait a termékeik promotálására, onnan pedig egyenes út vezetett a gyönyörű férfinek divat világába, először a Prada, a Givenchy, később, a szakításuk után pedig a Gucci is megtalálta.

A kifutókon és a neves divatmagazinok címlapjain viszontlátva kedvesét, Louis eleinte boldogan húzta ki magát és büszkén jelentette ki, hogy ez a sikeres és csodálatos fiú az ő nevét viseli. Később azonban, ahogy Harry egyre több megbízást kapott, többségében a tengeren túlról, Louis már nem volt biztos benne, hogy ez a házasságukra jó hatással lesz...

- Na, megérkeztünk – mondta Lou, mintha lett volna kihez beszélnie, jobb híján azonban ezt az információt csak az alig egyéves Lexus Hybridjével osztotta meg. Beparkolta a garázsba, aztán a belső ajtón keresztül átlépkedett szokásához híven csendes házba, ahol az egyetlen háttérzajt – utcai forgalom hiányában – a közeli erdő madarainak csiripelése jelentette.

- Alexa! Kapcsold fel a lámpát a nappaliban! - utasította a hangvezérlésű berendezést, ami azonnal kellemes fénnyel árasztotta el a komornak tűnő helyiséget. Átsétált a gardróbszobába, megszabadult a méretre szabott öltönyétől, visszatette a többi ötven mellé a fogasra, az ingét kivitte a mosásba, és kényelmesebb otthoni viseletre váltott.