You're Still The One /HUSBANDS/(Larry Stylinson Ff) BEFEJEZETT

4.

Odakintről egy villám hatalmas fénnyel árasztotta el a nappalit egy pillanatra, a rögtön utána hallatszó fülsiketítő robaj arra engedett következtetni, hogy valahol a közelben csapott le. Harry tehát megérkezett, most már egészen biztosan a fejük felett garázdálkodott. Irdatlan haragjában fákat döntött ki, cserepet vert le a házak tetejéről, a hátsókertben a nem rögzített szerszámok, kerti bútorok mind útra keltek, ki tudja, hol és mikor landolnak. Talán a szomszéd farmon, talán nem is a városban.

Louis ebben a percben szeretett volna eggyé válni Harryvel. És nem azzal a kínosan álldogáló mohaszemű gyönyörűséggel, akit valaha olyan mélységesen szeretett, nem. Ő a kint tomboló viharral szeretett volna egyesülni. Törni-zúzni kedvére, hogy aztán a környezetének hírmondója se maradjon.

Harry tehát ezért jött. Azért kereste meg személyesen, mert túl hivatalosnak találta, hogy az ügyvédjével postáztassa ki a válási papírjaikat. Vagy talán azért, mert így gyorsabb és akár még ma este pontot is tehetnek a kapcsolatuk végére? Lehetséges volna, hogy Harrynek csupán ennyire sürgős?

- Mondj már valamit! - feszengett Harry ijedt tekintettel. Nehéz lett volna eldönteni, hogy a vihar rettentette meg ennyire, vagy a percek óta szótlanul álldogáló, kiismerhetetlen tekintetű férje látványa rémisztette halálra. 
- Mondjak? Valamit? - kérdezte Louis vészjósló nyugalommal. Száját egészen vékonnyá préselte, a szemeit összehúzta, mint aki az erős fénytől hunyorog, orrcimpái azonban ijesztően kitágultak, mint fékevesztett sértett vadkan, úgy dúlt veszett dühében.
- Iiigen... El... Elolvasod?
- Hát persze. Mi az, hogy elolvasom? Iszom a szavait! Kuuurvakibaszott kíváncsi vagyok, milyen feltételekkel vagy hajlandó végre megszabadulni tőlem! - Louis még soha nem érezte ennyire tehetetlenül dühösnek magát. Több, mint két éve nem látta Harryt és most, hogy itt áll előtte újra, mint egy valóra vált álom, ő simán az arcába köpi, hogy csak válni jött.
- Igazából nincsenek feltételeim. Nem kérek semmit abból, ami közös volt, mindent itt hagyok. Nem kell pénz sem és... semmi. Csak olvasd át és írd alá, kérlek, aztán megyek.

- Aha... - Louis erőltetett nyugalommal nyúlt a papírokért, amiket legszívesebben olvasás nélkül tűzre hajított volna. Ő sosem akart megválni Harrytől. Soha. Mindig visszavárta, akármilyen messze is volt tőle, és bár az agya tudta, felfogta egy idő után, hogy nincs remény, valahol a lelke legmélyén mégis...
- Ennyire sürgős? Zavar a társaságom, talán, édes Hazzym? - kérdezte cinikusan. Képtelen volt kezelni a szituációt. Fogalma sem volt, mit tegyen, mit mondjon, egyáltalán hogyan viselkedjen.

Harryt szíven ütötte a megszólítás. Ezerszer meg ezerszer hallotta már ezt a férfitől, sóhajtva, áhítattal telve, olykor rekedten kiabálva az orgazmus hevében, de ilyen gúnyosan kiejtve még soha. Persze sejtette, hogy nem lesz sétagalopp közölnie Lou-val a tényeket, de most bánta először igazán, hogy nem a hivatalos utat választotta.

- Na nézzük akkor! Mi az ára Harryke szabadságának – levetette magát a szófára, lábait hanyagul a dohányzó asztalra keresztezte és, bár nem volt szokása a házon belül, most mégis rágyújtott egy cigarettára. Mélyet szippantott a mentolos Marlboro-ból, hagyta, hogy a tüdejét átjáró füst némiképp lenyugtassa az idegeit. Harry diszkréten köhécselt, Lou azonban szándékosan figyelmen kívül hagyta.

- Alulírott Harry Edward Tomlinson Styles felperes született blablabla, születési neve blablabla Louis William Tomlinson alperes blablabla ELLEN... Mi az, hogy ellen? Hát harcban vagyunk, vagy mi a fene? - nézett fel dühösen Louis.

- Csak folytasd... kérlek – Mondta csendesen Harry. Louis visszafordult a kezében tartott lapok felé és hangosan olvasott tovább.

- Házasság felbontása iránt keresetet terjesztek elő az alábbiak szerint. Alperessel 2013. szeptember 28-án kötöttem házasságot melyet a London Városi Anyakönyvi Hivatal TS 281791 szám alatt anyakönyvezett. Csatolom az eredeti házassági anyakönyvi kivonatot. Utolsó közös lakóhelyünk a blablabla szám alatt volt, amely közös tulajdont képez. Az életközösség közöttünk 2018. február 20. napján szakadt meg. Házasságunkból közös gyermek nem származott.

Házasságunk teljesen és helyrehozhatatlanul megromlott, viszont alperessel a járulékos kérdések tekintetében sikerült megegyezésre jutnunk. Tekintettel arra, hogy házasságunk felbontását egyező akaratnyilvánítással kérjük, a megromláshoz vezető okokat nem kívánom feltárni. És stb és stb... Hát ez valami fantasztikus! Egyedül hoztad össze?
- Természetesen nem. Tudod, hogy nekem nem megy a hivatalos nyelv...
- Ó igen, tudom. Tizedikben, mikor kimaradtál, még nem tartottatok ott, ugye? - csattant fel Louis, és bár már abban a pillanatban bánta, amit mondott, semmi pénzért nem lett volna hajlandó bocsánatot kérni.

- Ez aljas volt – szipogott Harry. Mindig zavarta, hogy ekkora volt a végzettség-beli különbség köztük, neki nem adatott meg a támogató családi háttér a tanulmányai befejezéséhez. Louis sosem vágta ezt a fejéhez és nem is éreztette vele az intellektuális fölényét. Sőt, hajlandó lett volna finanszírozni a középiskola befejezését, akár még az egyetemet is, addigra viszont Harrynek már volt munkája, amivel ha nem is vagyonokat, de eleget keresett és nem szándékozta feladni.

- Lehet. Ez a levél viszont csupa báj és kellem. Nem is értem, miért nem fakadok sírva örömömben! Közösen megegyeztünk, mi? És mégis mikor, ha kérdezhetem, mert én erről most hallok először!
- Gondoltam, így egyszerűbb...
- Igen? Kinek? Neked? Mert nekem e pillanatban minden, csak kurvára nem egyszerű!
- Lou, kérlek, csak írd alá, addig én visszaöltözöm és már itt sem vagyok. Ne nehezítsd meg még jobban – nézett rá könyörgő smaragdjaival Harry. Lou pedig most is, mint mindig, elveszett.

A telefonja csengése szakította ki a révületből. Ismeretlen számról keresték. Nagyon nem volt kedve semmihez és senkihez, az ő pozíciójában azonban nem engedhette meg magának, hogy ne válaszoljon egy hívásra. 
- Tomlinson – szólt bele barátságtalanul.
- Üdvözlöm, Mr Tomlinson, James O'Hara őrmester vagyok, St Alban's város rendőre. Otthon tartózkodik, kérem?
- Igen, valami baj van?
- Tájékoztatnom kell, hogy a jelenleg is pusztító erejű szél több fát is kicsavart, köztük két nagyobbat, amelyek teljes szélességében elzárják a bekötő utat az ön házához.
- Csodálatos. Még valami? - dőlt előre Louis orrnyergét az ujjai közé csippentve.
- A mentési munkálatokat sajnos csak a vihar elmúltával tudjuk megkezdeni, de azt fontos tudni, hogy számos forgalmasabb főúton is szükség lesz az akadálymentesítésre, ezért nem tudok biztos időpontot mondani arra, hogy mikor lehet számítani az út megtisztítására. Van otthon elég élelme?
- Az van - válaszolta a férfi. Rosa épp előző nap töltötte fel a készleteit, ahogy tette ezt minden héten, mióta nála dolgozik.
- Úgy tudjuk, hogy az energiaellátás szünetmentesen üzemel, de a kábeltévé és az internet sajnos nem, illetve a vonalas telefonok sem működnek. Kérem, ügyeljen arra, hogy a mobil készüléke mindig fel fel legyen töltve, hogy bármikor segítséget tudjon kérni, ha szükséges, illetve, hogy mi is elérhessük, ha új információkkal szolgálhatunk.

- Úgy lesz, őrmester. Köszönöm a tájékoztatást. - mondta Louis egy nagy sóhajjal kísérve, aztán bontotta a vonalat. Csak egy pillanatig érezte úgy, hogy a feje tetejére állt körülötte a világ. Érdekes módon, a hír, hogy napokra el lesz zárva a külvilágtól, egy cseppet sem riasztotta meg. Sőt!

- Nos, édes Hazzykám – fordult elégedetten a férje felé. Két kezén az ujjait összeérintette, jobb bokáját a bal térdére keresztezte és fölényes tekintettel méregette a mit sem sejtő göndört. - Akkor most már van időnk beszélgetni.

Csók, drágáim!
Két kis kotnyeles, mindenlébenkanál törpezsarnok kiharcolta, hogy ma is legyen még egy rész ebből a történetből. Szóval őket szidjátok...
Én csak maradok
Szeretettel:
Gotti
xx