Eldarya oneshots

Kettős érzések [Lance x reader (New Era)]

- Maradtál volna inkább örökre a börtönben! - vágta Lance fejéhez [Név] majd elviharzott. Nem ez volt az első, hogy összevesztek. Amióta a lány egy éve felébredt, és megtudta, hogy az idősebb sárkány lett a gárdavezére, szinte mindennaposak voltak az ilyen veszekedések.
Mégis hogy lehet valaki ekkora bunkó?! Nem elég hogy miket csinált, még most is nagyképű és önfejű! - dühöngött magában, miközben a szobája felé sietett. Odaérve becsapta az ajtót, majd ledőlt az ágyára és a plafont bámulva gondolkodni kezdett. Amikor valami miatt Lancenek és neki hosszabb ideig egy légtérben kellett tartózkodniuk, mindig ez lett a vége. [Név] nem tudott eligazodni sem a férfin, sem magán. Elítélte Lancet mindazért amit tett, de volt valami belső érzése, ami azt súgta hogy ő valójában egy kedves és szerethető személy. És pont ez zavarta össze annyira. Utálnia kellett volna, de képtelen volt rá. Valamiért folyton a közelében akart lenni, és jobban megismerni. Talán észre sem vette, de amikor a sárkánnyal vitázott, valójában magával harcolt.
Végül egy fél óra múlva elhatározta, hogy sétál egyet. Ha hosszútávon nem is segít, de legalább megnyugszik tőle egy kicsit. Kellemes tavaszi idő volt. Gyönyörűen sütött a nap, csak egy kis szellő fújdogált. A főhadiszálláson most is pezsgett az élet, a piacon lévő tündérek sokasága egyetlen színes masszává folyt össze a szemlélője előtt. [Név] nézte egy darabig a zajos, ám annál vidámabb teret. Ez az élettel teli nyüzsgés jó érzéssel töltötte el. Mennyivel jobb ez, mint mikor háború volt... De abban a pillanatban nem akart semmi rosszra gondolni. Már éppen tovább indult volna, amikor ismerős lépteket hallott. Megfordult, és megpillantotta Purrerut amint felé fut. Nagy igyekezetében éppen csak fel nem bukott a saját mancsaiban.
- [Név] k-kérlek v-várj egy k-kicsit! - lihegte a rohanástól egészen kifulladt purrekó.
- Mi a baj? - nézett rá aggódva a lány.
- S-semmi komoly cs-csak... - Purreru lassan kifújta magát és hozzáfogott mondandójához - T-tudod a boltom át fog k-költözni és n-nagyon sok dolgot kell cipelnem. Mindenki valami m-mással van elfoglalva, n-nem akartam őket zavarni. A-arra gondoltam hogyha esetleg r-ráérsz...
- Persze, szívesen segítek. - mosolygott [Név] - Mi lesz az új hely?
- Gyere, m-megmutatom!
Így végül Eldarya megmentője egész délután egy purrekónak segített. Nem mintha bánta volna, sőt! Örült hogy végre elfelejtheti kicsit a gondjait, és egyúttal megkönnyíti valaki dolgát. A nap már lemenőben volt mikor végeztek.
- N-nagyon köszönöm! - hálálkodott Purreru - A-amint tudom meghálálom.
- Ugyan, igazán nincs mit! Inkább én köszönöm neked hogy segítettél elterelni a gondolataim. - mondta [Név].
- V-valami baj van?
- Semmi komoly. De most ha megbocsátasz mennem kell. Karuto leszedi a fejem ha nem érek oda időben vacsorára. - nevetett a lány, majd elköszönt a purrekótól és az ebédlő felé vette az irányt.
Először egy olyan asztalhoz akart ülni, ahol nincs senki, de aztán meglátta Karennt ahogy integet neki. Így végül helyet foglalt a vámpírlány mellett.
- Szia! - köszönt mosolyogva amikor az aengel leült.
- Szia! Hogyhogy nem Chrome-mal ülsz? - nézett Karennre [Név] - Nem akartatok kettesben lenni? Olyan sok munkátok van mostanában, nem tudom én bírnám-e a helyetekben.
- Kedves vagy hogy így gondolsz ránk, de most veled szerettem volna beszélni. - mondta a vámpír, majd megkérdezte - Mostanában annyira komor vagy. Lance miatt van vagy más az oka?
[Név] sóhajtott egyet. Igazából maga sem tudta a pontos okát. Talán az ellentétes érzései voltak azok, amik leginkább felforgatták a világát, és erre még csak rátett egy lapáttal hogy mostanában sok küldetése volt sárkánnyal.
- Igen, azt hiszem ő az oka... - válaszolt egy kis idő után - Ő is.
- És még?
- Nem tudom, ez az egész olyan zavaros... Tisztában vagyok vele mit tett de mégis az egyik részem meg akar bocsátani neki, a másik pedig még mindig utálja. Nem tudok eligazodni a kettő között.
Karenn gondolkodott egy darabig mielőtt válaszra nyitotta volna a száját.
- Tudod valami azt súgja, hogy Lance igazából nem olyan rossz, mint amilyennek mutatta magát. A bunkónak látszó stílussal és egyéb dolgokkal talán csak azt próbálja elrejteni mennyire bűntudata van. Az alatt a hét év alatt megmutatta, hogy tud megértő és gondoskodó is lenni. Szerintem adhatsz neki egy esélyt, végül is nem veszthetsz rajta sokat. - fejezte be majd biztatóan rámosolygott [Név]-ra/re.
- Köszönöm - mosolyodott el a lány is - Igyekszem megfogadni a tanácsot.
Vacsora után [Név] a szobájába ment, és nemsokára le is feküdt aludni. Azaz inkább csak akart volna aludni. Folyamatosan Karenn szavain járt az agya. "...talán csak azt próbálja elrejteni mennyire bűntudata van." Végül is lehetséges - gondolta.  Mivel továbbra sem jött álom a szemére, kiment hogy a friss levegőn kiszellőztesse kicsit a fejét. Mindössze egy köntös kapott fel, hogy mégse egy szál pizsamában menjen ki, és már indult is a kertbe. Ahogy kiért a százéves cseresznyefához, szinte tátva maradt a szája a gyönyörűségtől. A fa éppen akkor virágzott, így teljes pompájában tündökölt. A holdfény úgy világított meg minden egyes szirmot, hogy azok apró, rózsaszín gyémántoknak tűntek. [Név] alig tudott betelni a látvánnyal. Csak nézte, nézte, egészen addig, míg nem hallott egy furcsa hangot. Léptek zaja törte meg a csendet. Bár halk volt, mintha csak egy familiáris indult volna éjszakai körútjára, a lány tudta hogy ezek egy tündér léptei. Kíváncsi volt ki lehet az. Talán csak ő sem tud aludni... - gondolkodott, ennek ellenére úgy érezte, muszáj megtalálnia a hang forrását. Várt néhány percet, majd óvatosan elindult abba az irányba, ahonnan az imént a léptek jöttek. Igyekezett olyan halkan menni, amennyire csak lehetett. Bár nem vette észre senki, ő sem látta a valakit, akit keresett. Épp feladta és visszaindult volna, mikor újra hangokat hallott. Mintha valaki suttogott volna. Egy kissé ijesztő volt, de ha már addig elment, nem állt meg. Egészen addig követte a halk neszeket, míg egy pici füves területre nem ért. Sajnos már jól ismerte a helyet, Valkyon sírja volt ott. Bár a férfihoz nem kötötte több szoros barátságnál, mégis néha annyira hiányzott neki, mintha legalábbis egy családtagját veszítette volna el. Amikor a sírkő felé nézett, megpillantott egy sötét alakot. Csuklyás, fekete köpenyt viselt így nem láthatta ki az, de termete alapján az erősebbik nemhez tartozott. [Név] egy pillanatig azt hitte ellenség, és kicsit meg is ijedt tőle. De aztán rájött hogy azt már észrevették volna, ha illegálisan jön be. A háború óta sokkal fejlettebb volt a védelmi rendszer, habár akkor nem sok hasznát élvezték ennek. A lány megpróbált közelebb lépni, hogy megbizonyosodjon kiléte felől, azonban megütötte a fülét egy mondat.
- Bocsáss meg... - suttogta az alak, majd az égre emelte a tekintetét. Ezzel együtt a csuklyája lecsúszott a fejéről, és láthatóvá vált karakteres arca, ezüstös haja és jégkék szemei, amik most tele voltak könnyekkel. [Név] alig akart hinni a szemének. Lance volt az. Lance, a rettenthetetlen sárkány. És sírt. Nem tudta miért lepődik meg ezen annyira, hisz végtére ő is olyan mint a többi tündér, de aztán eszebe jutott miért találta furcsának. Lance eddig alig mutatott bármilyen érzelmet.  Az, hogy az öccse sírjánál bocsánatért könyörögjön, nem nagyon illett bele a képbe, amit felállított magáról. Ezért is viselt köpenyt, nem akarta hogy bárki is meglássa így. Csakhogy ezt lekéste. [Név] egy darabig nézte a sárkányt, aki a szeme előtt tört össze. Nem hitte volna hogy ennyit szenved. Lance annyira tökéletesen játszotta a szerepét, szinte senki nem vett észre semmit. A lány nem tudta miért, de hirtelen kilépett az őt eltakaró bokor mögül. Gárdavezére azonnal felé fordult, majd miután rájött hogy leleplezték, megpróbálta menteni a menthetőt. Gyorsan felállt és elfordult, majd letörölte a könnyeit.
- Mit keresel te itt? - kérdezte rekedt hangon, miközben próbálta összeszedni magát.
- Nem tudtam aludni. És te?
Az aengel érezte hogy itt a pillanat. A tartózkodó énje végleg eltűnt, már csak szeretett volna segíteni.
- Én csak... Meglátogattam az öcsém... - a sárkány hiába igyekezett erős maradni, a végére akaratlanul is elcsuklott a hangja, és megint könnyesek lettek a szemei.
[Név] lassan közelebb ment, majd megérintette a férfi karját. Lance először összerándult az érintésre, de nem ellenkezett. A lány várt még egy kicsit, ám aztán nem tudta többé visszafogni magát, és miután látta hogy a másiknak nincs ellenére, hátulról óvatosan átölelte. Tudta hogy szavakkal képtelen lenne kifejezni magát, viszont éreztetni akarta sárkánnyal, hogy nincs egyedül. Lance ekkor újra megtört. Nem tudott semmit tenni ellene, de egy idő után már nem is akart. [Név] felé fordult, majd ő is átölelte. Beszívta a lány édes illatát, és lehunyta a szemeit. Végre, annyi év után először valaki megölelte.
[Név] és Lance. A főhadiszálláson mindenki tudta, hogy utálják egymást. De vannak dolgok, amik a legrosszabb ellenségeket is összehozzák. Nem véletlenül van a mondás: "Szeretet és gyűlölet között néha alig van különbség."