„A SZERELEM A SÖTÉTBEN A LEGVILÁGOSABB "
- - - - -
Követtelek mint kislány a pillangót. Úgy figyeltem minden egyes lépésed, mintha aranyból volna. Futottam utánad, majd hirtelen leszálltál. Finoman lebegtetted a szárnyaid, majd felém fordultál. Ragy...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A megmaradt kenyérszeletekből csipegetek az esti, megmaradt vacsoráról. Az este egyik legkellemesebb részei közé tartozik, mikor a szolgálók többségével az asztal körül gyertyát gyújthatunk és elmesélhetjük a nap történéseit. Néha, ha igazán szerencsések vagyunk akár egy teljes vacsorát is elfogyaszthatunk zavarkolódások nélkül. Az etikett olyan szörnyű módú itt a palotában, hogy a királyi vacsoráról maradt érintetlen maradékot se szabad fogyasztani. Ez talán az egyetlen szabály, amivel elődeink se értették egyet és titokban megszervezték az esti találkozókat, többnyire feltűnés nélkül. Az asztal körül ismerkedhetünk a többi bal-, illetve jobbsorsú emberrel, akik a palota egybentartásához hozzájárulnak. Természetesen nemcsak szolgálók, néha napján egy udvarhölgy is erre téved ha nem veszik észre időben, illetve komornák is színesítik a légkört. Úgy érzem talán nekik is hatalmas súly a nemes címmel ellátott emberek szolgálása.
– Kedveském, végül Édesanyád mit írt vissza a kérésedre? – fordult a jobb oldalamról egyenesen a szemembe tekintve a jólelkű Ellen asszony. Sok-sok éve már, hogy melengető szíve a lelkemet ápolja néha napján és keresgeti a bánataimra lévő vigaszt. Óráiási éjfekete haját mindig a kedvenc csatjával fogatja meg a tarkójánál, kiemelve egykori csodaszép arcát. Szeme olyan sötétbarna, hogy csak a nagyon figyelmesek ismerik igazán ezeket a jellegzetességeit a sok közül. Napjainkban Ellen asszony egy a sok nő közül, ki családja boldogságától megfosztva tölti mindennapjait. Nyakában a számára felbecsülhetetlen értékű nyaklánc, melyben ő szerinte a világ legszebb kincse van.
– Sajnos Édesanyám nem szolgált jó hírekkel felém, Tündéranyám! – mosolyogtam, ugyanis a név amit mindigis viselt, az első naptól kezdve természetes volt. Bólintott, és a kezemet megszorítva és a homlokomnak dőlve elsuttogtuk. – „Megoldódik és elmúlik!"
Szememet csukva tartva vettem egy mélyről törő levegőt, majd egy egyenes könycseppel az arcomon engedtem ki a lelkemben dúló kámfort. A nő, a Tündéranyám, viszont a lehető legnyugodtabb, legbiztonságosabb burkolt alkotta meg körülöttem. Ilyenkor az a gyermekkori biztonság öleli át hátulról az embert, ami felejthetetlen a számára. Olyan érzéssel tudnám azonosítani, mikor nem félsz, hogy késsel rohannak a hátadba, mert tudod, érzed a védő burkot magad körül. Minden egyes alkalommal!
„Elmúlik!"
– Úgy gondolom, itt az ideje a lakomának társaim! Üljünk le, és meséljen aki akar..! – közölte a teremben eltávolodva tőlem Ellen, egy kis idő elteltével.
A mai főétel csodaszép kacsacombnak örvendetett. Az őrjöngés egy újabb fajtája szórta be a helyiséget. A palota legszebb, legcsendesebb helyiségét.
♔
A hálókörletbe kissé homályos tekintettel belépve gyújtottunk gyertyát, hogy az esti órákat valahogy átvészeljük. Az esti lakoma után, nem más következett mint a szótlan pihenéshez való készülődés. Pár óra múlva, már az ágyban forgolódva próbálkoztam meg a lehető legfájdalmasabbnak tűnő dologgal.
