Darling

28. Rész

Több mindenen is megakadt a figyelmem azok közül, amiket Gabriel mondott. De leginkább az lepett meg, hogy végig többes számban beszélt. Eleinte nem tudtam eldönteni, hogy csak megszokásból, így próbált megnyugtatni, vagy tényleg komolyan gondolta, hogy mindazt együtt is fogjuk csinálni. Valahol mélyen azonban éreztem, hogy ez nem csak egy beszédfordulat volt, hanem valóban azt tervezte... Szóval hogy mindketten együtt, nem pedig külön-külön. Egy kádban. Nyilvánvalóan nem ruhában. Ezzel kapcsolatban pedig vegyes érzéseim voltak. Nem teljesen éreztem magam készen arra, hogy annyira közel engedjem magamhoz, de közben valahol izgatott is a gondolata. Persze tisztában voltam azzal is, hogy ő egy felnőtt férfi, és nem a kezemet szeretné csak fogni az utcán, hanem ahogyan ő is mondta, komolyan gondolja a dolgokat. És ahhoz hozzá tartozott az is, hogy testileg is közel engedem magamhoz, de nekem ez nem ment ennyire könnyen.

Gabriel-nek is feltűnt a belső vívódásom, ugyanis miután felállt — feltételeztem azért, hogy a fürdő felé induljon — a homlokát ráncolta egy pillanatra, és visszafordult.

— Mi jár a fejedben? — kérdezte, mialatt szemei az arcomat vizslatták.

Tudtam, hogy felesleges bármilyen hamis dolgot kitalálni, hisz úgyis egy pillanat alatt feltűnt volna neki, hogy nem az igazat mondom. Viszont nem tudtam hogyan fogalmazzam meg azt, ami bennem van anélkül, hogy kellemetlen helyzetbe hoznám magam. Annak pedig a mestere voltam, mint már egy párszor kiderült.

— Nem a telefonhoz kapcsolódik, igaz? — kérdezte, miután látta, hogy a közelében sem vagyok a válaszadásnak.

Szinte biztos voltam benne, hogy még a fejemben nyikorgó fogaskerekeket is hallotta. Azonban annak ellenére, hogy a gondolataim csak úgy cikáztak, egyszerűen képtelen voltam egy értelmes mondatot összerakni. Akárhányszor eljutottam addig, hogy hogyan kezdjek bele, azonnal el is vetettem az egészet, mert maga a mondanivalóm sehogy sem hangzott úgy, ahogyan szerettem volna.

— Irene? — szólított, miután válaszadás helyett csak magamba roskadva bámultam hol a férfira, hol az egymásba fűzött ujjaimra.

— Nem — feleltem az utóbbi kérdésére, ha már a korábbira nem tudtam. — Tényleg nem.

— Akkor? Kedvesem, hadd ne kelljen harapófogóval kiszednem belőled. Eddig is mindent meg tudtunk beszélni, szerintem most is megoldjuk. De ahhoz az kell, hogy elmondd.

Éreztem, hogy élesebben szólt, mint korábban, de teljesen megértettem. Egy teljesen hétköznapi kijelentés után akadtam ki, amit ráadásul nem is tudtam megfogalmazni neki, fordított esetben én is értetlenül álltam volna mindezek előtt.

— Tudom, csak... Csak nem tudom hogyan — kezdtem bele, majd lopva rápillantottam, azonban komoly arckifejezését látva inkább ismét az ujjaimra szegeztem tekintetem. — Semmi komoly, igazából többnyire ez az én butaságom, hogy megint túlgondolok mindent, ahelyett, hogy csak...

— Irene, ezt már megbeszéltük — vágott közbe —, tudod, hogy nem szeretem, ha ezt csinálod. Ha ennyire meg vagy miatta zuhanva, vagy nem is tudom, akkor igenis számít. Úgyhogy légy szíves mondd el!

Tényleg már korábban is ugyanígy reagált, mikor valamit, ami tényleg fontos volt, próbáltam úgy beállítani, mintha semmiség lett volna. Talán ha némi színészi tehetséggel is meg lettem volna áldva, sikerrel is járok.

— Tudom, igazad van. — Kifújtam a levegőm. — Ahhoz kapcsolódik, amit azután mondtál, hogy letettem a telefont. Nem is... nem is azon gondolkodtam el, amit mondtál, hanem... Igazából de — ismét mély levegőt vettem —, azon nem tudtam túllépni, hogy azt mondtad együtt fogunk fürdeni.