Darling

35. Rész

Mikor kinyitottam a szemeim, néhány pillanat erejéig nem igazán tudtam, hol voltam, hány óra volt és hogy miért látok ki csak egy ici-pici résen keresztül. Az utóbbi kérdésemre hamar választ kaptam, ugyanis mikor az arcomhoz nyúltam, hogy arrébb söpörjem a hajam, éreztem, hogy mindkét szemem legalább a kétszeresére dagadt. Éppen ezért jó pár percbe telt, mire megtaláltam a — feltehetőleg alvás közben — földre került telefonomat. Majdnem kicsúszott a kezemből, amikor sikerült kiolvasnom, hogy este hat óra volt, anyukám tízszer keresett, a nevelőapukám hatszor, és mindezek mellett Gabriel-től is érkezett egy SMS, amiben csak egy időpont és helyszín szerepelt. Először nem igazán tudtam hova tenni, azonban mikor még egyszer elolvastam a pontos dátumot, azonnal helyreállt a fejemben minden.

2021. 12. 23. 19:00 — Blackmore hotel and spa.

A karácsonyi vacsora időpontja, amire a férfi hívott. Már csupán attól görcsbe rándult a hasam, hogy a számokat és betűket olvastam vissza újra meg újra, miközben az ujjam a Törlés ikon felett remegett. Mielőtt még bármi meggondolatlant tettem volna, megcsörrent a kezemben tartott készülék.

— Anya? — szóltam bele remegő hangon.

Meg sem fordult a fejemben, hogy lepleztek bármit is, csak ki akartam önteni a szívem.

— Irene, kicsim, mi a baj? Annyiszor hívtunk Demente-tel mind a ketten, hol voltál? Ugye csak aludtál és nem történt semmi? — hallottam meg édesanyám aggódó hangját.

Abban a pillanatban, hogy kiejtette az első szót a száján, az összes felgyülemlett idegesség, csalódottság és fájdalom zokogás formájában szökött ki ajkaim közül. Alig kaptam levegőt, úgy ziháltam, miközben minden egyes eseményt, kezdve azzal, hogy elmentem a buliba, ahol pocsékul éreztem magam, hogy Elisa egyedül hagyott és a saját cselekvésképtelenségem miatt én jöttem ki a helyzetből a legrosszabbul, hogy Gabriel-t megismertem, találkoztunk, és annak ellenére is, hogy mennyi év korkülönbség van köztünk, ő meg akart ismerni, elvitt vacsorázni, aztán ismét visszakanyarodtam a bulihoz, ahonnan a férfi mentett ki, meghallgatott és megvigasztalt, én pedig... Én pedig képtelen voltam félretenni a félelmeimet és kétségeimet és... Mindezekért cserébe úgy viselkedtem vele, mint aki képtelen leszállni a földre, mert senki sem értheti meg. És a férfi ezt a legnagyobb nyugodtsággal és megértéssel kezelte, én mégis, még később sem voltam képes rávenni magam, hogy értelmes, felnőtt módjára viselkedjek vele.

— Irene, miért nem mondtad el hamarabb? Tudod, hogy mindent megbeszélünk, ezt is meg tudtuk volna — sóhajtott, miután én elhallgattam.

— Ne haragudj, csak nem tudtam hogyan mondjam el. Megijedtem, hogy minden ennyire hamar történt, hogy Gabriel meg én... Hogy olyan érzéseket váltott ki belőlem, amiket még senki — szipogtam.

— Akkor mi lenne, hogyha mindezt neki is elmondanád, hm? Annyiszor mondtam már neked, néma gyereknek a jó édes anyukáját — próbált jobb kedvre deríteni, ami ha nem is teljesen, de részben sikerült is.

A könnyfátyol mögött egy mosoly kúszott ajkaimra.

— Nem... Nem baj, hogy ő nem egy tizenéves fiú? — kérdeztem.

— Dehogy baj, sőt. Amikor még fiatal voltam, teljesen normális volt ennyi év különbség.

— Anya, nem az ezerhatszázas években születtél — nevettem fel.

— Na jól van, ezek szerint akkora baj nincsen — nevetett ő is a vonal másik végén. — Beszéljétek meg, rendben? Bemutathatnád, mielőtt még komolyabban összevesztek. Akkor lenne időm eldönteni, hogy előkeressük Demente vadászpuskáját vagy...

— Ott van a szekrény mögött a nappaliban, tudod? Ha kellene esetleg — hallottam meg a háttérből az említett búgó hangját.

— Igen, tudom — nevettem ismét, közben letörölve a könnyeimet. — Szeretlek titeket nagyon.

— Mi is téged. Mindennél jobban.

— Szia Anya.

— Szia kicsim.

Egy megkönnyebbült sóhajjal tettem le a telefont. Ismét megbizonyosodhattam róla, hogy az egyetlen barátnő, akire szükségem van és aki számít, az anyukám. Senki más. És arról is, hogy továbbra sem tudtam egyáltalán titkot tartani. De ha jobban belegondoltam, nem is akartam. Nem volt értelme.

Ahogy kiléptem a híváslistából, ismét felvillant a Gabriel-től kapott üzenet.

Szedd össze magad és legalább írj valamit.

Egy egészen őrült ötlet fogalmazódott meg bennem. Én magam sem tudtam, hogy mégis hogyan kúszott a gondolataim közé, honnan, mi indokolta, miért fordult meg egyáltalán a fejemben az, hogy meg merem tenni azok után, hogy korábban ki is akartam törölni a férfi üzenetét — de egy dologban biztos voltam. Hogyha megvalósítom, akkor vagy egy életre csalódni fogok és a nem létező önbizalmam és önbecsülésem is elvesztem, vagy.... Vagy épp az ellenkezője, és egy kis megerősítést kapok az élettől, hogy érdemes néha kilépni a komfortzónámból.

Le is tettem a telefonomat a kanapéra, és szinte gyermeki izgatottsággal siettem fel a lépcsőn, hogy minél hamarabb megfürödhessek, rendbe tegyem magam és véget vessek a napnak. Ugyanis másnap... Másnap elterveztem, hogy reggelivel fogom várni a férfit a munkahelyén. A tervben több buktató is volt, hogy Gabriel ott lesz-e egyáltalán, hogy beengednek-e, hogy odatalálok-e, és ami a legnagyobb kérdőjel: hogy mindezt meg merem-e valósítani?

Az első válaszom magamban egy egyértelmű nem volt. Szinte láttam magam a zuhanyzó átlátszó falában, másnap, a kinyúlt pizsamámban, ahogy fejbe csapkodom magam egy fésűvel, hogy mégis hogyan jutott ekkora őrültség az eszembe. De a zuhanyzó apró, párás sarkában ott volt az a kép is, ahogy a férfi a szokásos, szeretett félmosolyával elmosolyodik, ismét kedvesem-nek szólít, a karjaiba zár... Talán még meg is dicséri, amit megpróbáltam készíteni neki. Az utóbbi nem volt túl valószínű, ami azt illeti egyenesen képtelenség volt, hiszen a főzéshez még csak annyira sem értettem, mint az érzéseim kifejezéséhez.

Az szakított ki a gondolataim közül, hogy véletlen nekidőltem csapnak, és az eddigi kellemes, meleg víz hirtelen tűz forró lett, én pedig szinte leégettem a karom. Csak az tartott vissza a sírástól, hogy már a korábbiak miatt teljesen kiszáradtak a szemeim — pedig borzasztóan fájt. Egy pillanatra azt sem tudtam, hogy mit csináljak. Tiszta szappan volt mindenem, ötletem sem volt hogy érjek a karomhoz úgy, hogy ne fájjon még jobban. Jobb híján a fogamat összeszorítva betekertem egy törölközőbe, miközben lemostam magamról a szappant, és a lehető legóvatosabban töröltem meg a többi testrészem, majd bújtam bele a pizsamámba, végül pedig az ágyba. Nem akartam rákenni a fene se tudja milyen krémeket vagy újra bevizezni, így inkább sajgó karral erőltettem magam álomba.

Jó kilátások a másnapra, igaz? De ha már ennyit várattalak Titeket a résszel, akkor ne aggódjatok, össze fog ez jönni ;).
L