Darling

8. Rész

Miután Gabriel is beült a volán mögé, elindultunk az étterem felé. Éreztem, ahogyan vészesen közeledünk hozzá, az én szívem is egyre hevesebben kezd dobogni. Tudtam, hogy komolyan kell majd vele beszélgetnem, mások előtt, evés közben, és ez nyugtalanított. Nem szerettem volna, ha csalódik, esetleg teljesen el is engedi ezt az egészet, ami kettőnk között alakult, mikor meghallja a valódi korom.

— Baj van? — szakított ki a gondolataim közül a férfi aggódó hangja, majd egy rövid ideig rám is szegezte a tekintetét.

— Nem, dehogyis. Csak gondolkodtam, hogy hova mehetünk — mosolyogtam rá, bár az utat figyelte már.

Meg sem lepett, hogy amint egy lámpához értünk, és pirosra váltott, majdnem teljes testtel felém fordult, fél szemöldökét felhúzva.

— Tudod, észrevettem valamit. Amikor őszintén mosolyogsz, a bal orcádon, szinte teljesen a szád mellett megjelenik egy kis gödröcske. Amikor viszont elhitetni szeretnéd, nyoma sincs annak a gödröcskének.

Pár pillanatig meg sem tudtam szólalni. Teljesen lesokkolt, hogy csupán néhány találkozás után ennyire kiismert, ennyire figyelt rám. Jó érzéssel töltött el, mégis megijesztett, hogy egy egészen apró dolgot sem tudtam elrejteni előle.

Valamit mondanom kellett, azonban az idegességem legfőbb okáról semmiképp sem az autóban akartam beszélni, megpróbáltam mindezt neki is a tudtára adni.

— Van valami, amit szeretnék neked elmondani. Csak még nem most, hanem majd amikor megérkeztünk. És emiatt kicsit ideges vagyok — magyaráztam.

Gabriel amint mondani kezdett volna valamit, megszólalt a mögöttünk álló autó dudája.

— Istenem, hogy nem tudsz kettő percet várni — fordult a kormány felé, majd ismét elindította az autót. — Ne haragudj, kedves. Majd elmondod akkor, amikor úgy érzed eljött az ideje, rendben?

— Mhm. — Felé pillantottam lopva, arra számítottam, hogy egy szokásos félmosoly fog pihenni ajkain, azonban meredten figyelt előre, az ujjai szinte elfehéredtek, annyira szorította a kormányt.

Rosszat mondtam volna megint? De hát úgy tűnt, mintha megértett volna.

Nem igazán tudtam, hogy melyik a jobb, ha próbálok beszélgetést kezdeményezni, vagy ha inkább csendben maradok, és remélem, hogy bármi is bántotta a férfit, idővel elfelejti. Viszont sosem viseltem jól a csendet, úgyhogy az előbbi mellett döntöttem.

— Szóval, most már elárulod, hova is megyünk pontosan? — sandítottam felé.

— Igazság szerint nagyjából tíz perc, és ott leszünk. Szeretném, hogyha továbbra is meglepetés maradna — pillantott ő is felém, immáron enyhébb vonásokkal.  Egy egészen halvány mosolyt is fel tudtam fedezni ajkain.

— Rendben — sóhajtottam, majd az ablak felé fordultam, és a kint hulló havaz kezdtem figyelni.

Elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen mennyi értelme is volt a hajammal bajlódni, hisz ha kilépek, úgy fogok kinézni, mint egy elázott kiskutya. Ráadásul se sapkát nem hoztam magammal, se kapucnija nem volt a kabátomnak, úgyhogy esélyem sem volt arra, hogy valamilyen módon megvédjem göndör fürtjeimet a hópihéktől. Egy pillanatra elképzeltem, hogy reklámszerűen megmaradnak a pihék a hajamban, a szél pedig pont a jó irányba fújja majd. Aztán ahogyan valószínűleg történni fog, hogy beleolvad az összes hópehely, annyira lelapul, hogy teljesen hozzám tapad, a szél pedig éjfekete tincseimet pontosan az arcomra fújja.

Felnevettem. Azt gondoltam, hogy halkabban sikerült, azonban a férfi kérdő tekintete másról árulkodott.

— Mi jár a fejedben? — érdeklődött.