Darling

5. Rész

Egy ideig csak egymás szemébe meredtünk. Már az ő kezében pihent a könyv, azonban félig-meddig még az enyém is rajta volt, Gabriel pedig nem mutatta jelét annak, hogy el akarja húzni.
Egész idáig csak olvastam, hogy milyen érzés is az, amikor valakinek a tekintete annyira magával ragad, hogy képtelen vagy másfele nézni. Most értettem meg. Szinte már éjfekete íriszei fogva tartották az én teljesen jelentéktelen, barnáimat. Olyan volt, mintha egy láthatatlan kötelék alakult volna köztünk, és az aprócska érintéssel csak erősödött.

Aztán egyszer csak eszembe jutott a díszzsebkendő.

— Majdnem elfelejtettem — szólaltam meg hirtelen, miközben elhúztam a kezem az övétől. — Tegnap találtam egy zsebkendőt ott ahol... Hát... Ahol elestem, szóval csak feltételezem, hogy a tiéd. Ugye a tiéd?

— Oh, nem gondoltam volna, hogy meglesz. Valóban az enyém — húzta egy féloldalas mosolyra ajkait.

— Akkor megnyugodtam, kicsit aggódtam, hogy valaki használt zsebkendőjét tettem el, de igazából annyira tisztának és gondosan vasaltnak tűnt, hogy sejtettem a tiéd lehetett. — Csak azután realizáltam a szavaimat, miután kimondtam őket. Gyakorlatilag elárultam, hogy ennyire alaposan, már inkább rémisztően precízen megfigyeltem őt.

— Szóval azt gondolod ennyire adok a külsőmre? Hogy még egy zsebkendőt is kivasalok? — szélesedett ki a mosoly az arcán.

Az enyémre pedig ismét pír szökött.

— Nem! Vagyis igen, de ez nem egy rossz dolog! Mármint, én szeretem, ha valaki igényes. Mindegy, inkább hagyjuk — sütöttem le a szemeim idegességemben. Annak ellenére, hogy rengeteget olvastam, abban a pillanatban sikerült a lehető legfélreérthetőbben megválogatni a szavaimat. És ezt a férfi halk nevetése is igazolta.

— Istenem, annyira aranyos vagy — mondta.

Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy az arcom színe a bordó öltönyével vetekedhetne. Nem sokszor hallottam ilyen dicsérő szavakat a családomon kívül bárkitől, így amellett, hogy végtelenül zavarba hozott, nagyon jól is esett.

Néhány pillanatig csak lesütött szemekkel álltam egyik lábamról a másikra, nem igazán tudtam, mit kellene csinálnom. Meg kellett volna köszönnöm? Vagy ez nem olyasmi, amire reagálni kellene? Tanácstalan voltam, így jobb híján a korábbi témával próbáltam kimentenem magam: — Odaadom akkor, jó?

— Persze, kedves — rázta meg a fejét továbbra is mosolyogva, majd hátrébb lépet tőlem, utat adva nekem.

Megpróbáltam minél kecsesebben, illetve lazán elslisszolni mellette, de a könyvespolcok közt annyira kicsi volt a távolság, hogy kénytelen voltam szinte teljesen a férfihoz simulni. Ismét megcsapott a kellemes illata, azonban a további kínos helyzetek elkerülése érdekében igyekeztem rövidre fogni.
Bár miközben a táskám felé sétáltam egy percre sem néztem rá, még véletlenül sem, mégis szinte teljesen biztos voltam benne, hogy a pillantásával folyamatosan követte mindem mozdulatom.

— Egy pillanat — nyitottam ki a táskám, majd felé nyújtottam a kivett zsebkendőt. — Tessék.

— Köszönöm, hálás vagyok — vette át tőlem, majd az öltönye zsebébe helyezte.

Teljesen lazán, szinte már nem-törődöm módon tette el, mégis mikor ránéztem, úgy tűnt, mintha órákat töltött volna az helyezgetésével. Én bezzeg tényleg rengeteg időt fektettem a blúzom kivasalásába, mégis egy óra után már vagy három helyen is gyűrött volt.

— Indulnom kellene, különben megint hallgathatom a titkárnőmet, hogy hány időpontot kellett átraknia — szólalt meg, majd alig észrevehetően megforgatta a szemeit.