Szívem főnöke

29. Rész

Annyira gyorsan történt minden, hogy fel sem fogtam.
Az előbb még odabent beszèlgettem Szabolccsal, most meg itt àllok a kert végében Péterrel. Csoda, hogy egyáltalán a két lábamon állok.
-Mi történt Mariann?- kérdezte Péter mikor elengedtük egymást.
Nem tudtam megszólalni. Nem voltam rá képes több okból is. Péter nagyon türelmesen és megértően figyelt, közben eltűrte könnyáztatta hajamat az arcomból.
Csend volt, csak a sírásom hangja törte meg a csendet. Szívem legmèlyéről hatolt a fájdalom végig az egész testembem olyan erővel, hogy azt hittem megöl. Péter látva ezt a szemvedést újra megölelt. Istenem annyira jól esett. Annyira jó volt ölelni és biztonságban érezni magam.
Ahogy sírtam hirtelen eszembe jutott valami. Mit keres Péter a hátsó kertünkbe? Meg úgy mellesleg, hogy került ide? Az autója sehol. Talán áskàlódik?
Meg kellett kérdeznem, bàr féltem, hogy a hangom elcsuklik. Abbahagytam a sírást és eltávolodtam tőle.
Letöröltem a szemeim. Éreztem, hogy csupa elkenődött szempillaspirál az arcom.
-Mit keresel itt?
Nem válaszolt.
-Mit keresel itt?
Bátran tegeztem le. Nyelt egyet.
-Az most nem fontos. Mi történt veled?
-Én...anya... vagyis... a párja....
Ki kellett mondanom amitől a legjobban féltem.
Péter nem is pislogott.
-Meg akart erőszakolni.
A sírás hatalmas kiáltásként mutatkozott be. A fájdalom olyan mélyre hatolt, hogy a földre rogytam. Péter ezt nem nézte el és utánam kapott. Domináns ereje tarolt és egy rántással a vállán voltam. Nem hagyta, hogy szétcsússzak.
-Nyugalom! Nyugalom.
Nagyon jól estek a szavai de képtelen voltam megnyugodni. Hiába volt ott életem férfija, nem tudtam ellenállni a fájdalomnak. Rosszkor ért és nagyon fájt.
Pár percig még sírtam Péter vállán, aztán elengedtem, de ekkor olyat tett, amit nem nézhette el. Elindult a házunk felé. Tudtam mire készül.