Hit... {2.}

2. - Sajnálom!

Hogy mire is adtam a kezem? És valójában mit is kell megtennem? Fogalmam sincs... mielőtt erre rákérdezhettem volna, megjelent apám, hogy bemehetünk Borihoz.

A fiú cinkos mosollyal az arcán köszönt el tőlünk, bennem pedig most kezd csak realizálódni mit csináltam pár perccel ezelőtt. Azt hiszem sorba hozom a felelőtlen döntéseimet...

Némán követtem a szüleimet a folyosón, viszont, amikor megálltunk a kórterem előtt fejbe kólintott a tudat. A fogadásunk lényege az volt, hogy tettekben is látszódjon, hogy megbántam. Tettekben... de hát ha kimondom, hogy megbántam az is egy cselekedet, nem? Milyen más tettek kellenének még? Elhúztam a számat... igazán tanulhatnánk inkább ilyeneket a középiskolában a másodfokú egyenlet helyett!

Amikor bevonultunk a terembe és megláttam a nővéremet a steril szagú kórteremben egy rozoga vaságyon feküdni, elszorult a torkom. Ezt tette vele a büszkeségem... és az irigységem, hogy Dani inkább őt választotta, mint engem.

- Szia, drága! - apánk hangja, csilingelő volt, és nyoma sem volt a folyosón még hallható korholó haragnak. Érhető, hiszen nem Borira, hanem ránk haragudott. - Hogy aludtál? - kérdezte, miközben letett egy nagy szatyrot a mellette lévő szekrényre, és lassanként kipakolta a tartalmát.

- Jól.. - válaszolta csendesen, miközben a szemeivel engem és anyát vizslatta. Anyám dacosan felemelte a fejét és kihúzta magát, én viszont igyekeztem a legkisebbre összehúzni magam. Szégyen... hatalmas szégyen öntött el mellette. Mennyivel jobb ember nálam! Én a helyében biztos sipítozva kergetném ki saját magamat!

- Sajnálom! - bukott ki belőlem az egyetlen szó, amit helyesnek láttam kimondani előtte. Lehajtottam a fejem és nem mertem kutató szemeibe nézni. - Nem akartam, hogy ez történjen... - szavaimat szinte suttogtam, de mindenki hallhatta a néma teremben.

- Mégis ez történt! - csattant fel apám, mire összerezzentem. Tettek... biztos ő is a tetteket várja tőlem... - Ha nem vagy ennyire kicsinyes és önző, mint... - anyád szerette volna folytatni a mondatát, de inkább elharapta az utolsó szót. Valószínűleg a legidősebb gyermeke előtt nem akarta kiteregetni a családi szennyest.

- Baleset volt.. - szólalt meg Bori csendesen. - Sok minden közrejátszott, nem a te hibád.. - felnéztem rá, és nagyokat pislogtam. Ő volt az utolsó személy az életemben, akitől megértést reméltem... erre szinte ő az egyetlen, aki ezt megadja nekem. Egyáltalán nem csodálom, hogy Dani inkább őt választotta... ő tényleg jó ember.

- Sajnálom, hogy bekavartam Daninál - öntudatlanul bukott ki belőlem ez a mondat, ami az ágyban fekvőt is meglepte. Nyugodt tekintete eltűnt és mérgesen ráncolta össze a szemöldökét.

- Ahhoz semmi közöd! - összébb húztam magam. Teljesen igaza volt... máris elrontottam ezt a csöppnyi jó hangulatot, ami teremtődött.

Tettek. Biztos neki is szüksége van tettekre...

A látogatás további részében csendben voltam, és a kis gondolataimba zárkóztam, ahogy szoktam. Tettek... visszhangoztak a fejemben. Meg kell tudnom milyen cselekedetekre van szükség, ahhoz, hogy én is olyan jó emberré váljak, mint Bori! Nem akarok az anyámra hasonlítani... nem akarok olyan lenni...

A kocsiúton is végig ezen agyaltam és eldöntöttem, hogy minél hamarabb találkoznom kell Milánnal. Vele kötöttem a fogadásom, és ő meg fogja tudni mondani mit kell tennem! Agyamban a lehetőségeken gondolkoztam, hogyan tudnék vele beszélni. Először arra gondoltam elmegyek hozzá, aztán arra, hogy kimegyek a fociedzésükre, de rájöttem, hogy mindegyik lehetőségben ott van, hogy találkozok Danival... Így hát a legegyszerűbb lehetőséget választottam. Messengeren ráírtam:

"Szia! Nem részleteztük a fogadást... mit is kell tennem?"

Idegesen rágtam a szám szélét, miközben vártam a válaszra. Vártam a kocsiban ülve, vártam amikor megérkeztünk, de még mindig nem kaptam választ...

Kicsit zavart és ideges voltam, amikor kiszálltam a kocsiból. Lehet nem jól tettem,hogy belementem ebbe az egészbe. Úgy adtam kezet rá, hogy fogalmam sincs mit kell tennem... Bár Milánt nem úgy ismertem, aki kihasználna egy ilyen helyzetet, de akkor is megrémített az ismeretlen gondolata.

Amikor megláttam megérkezni Csengét rögtön felcsillant a szemem. Beszélni fogok vele, elmondom neki és majd ő segít! Lehervadt az arcomról a vigyor, amikor rögtön mögötte megláttam Jankát, de visszakényszerítettem magamra. Végül is.. attól függetlenül, amit mondott Janka is a barátnőm!

- Sziasztok! - intettem nekik és álltam meg előttük. Csenge arca kedvesen nézett vissza rám, de a másik lány mérgesen vonta össze a szemöldökét, amikor meglátott.

- Mit akarsz? - vetette oda nekem Janka, mire visszatért a gombóc a torkomba. Úgy látszik nála most tartós az un-szimpátia az irányomba.

- Csak most jöttem haza, és gondoltam..

- Felesleges ez a duma... - forgatta a szemeit a lány, majd a mellette lévőbe karolt bele. - Csenge elmondta hogyan beszéltél ki a hátam mögött, és hogy valójában mit gondolsz rólam! - kihívóan lépett hozzám közelebb én pedig döbbenten meredtem az említettre.

- Elég gáz vagy, Betti.. - fintorgott Csenge, és mellbe vágott a közönye. - Elmondod minden utolsónak Jankát, most meg jönnél neki smuzolni.. írtó gáz... - forgatta a szemeit, miközben ajkain ördögi vigyor jelent meg.

- De hát te.. - is ezt mondtad még reggel, de rögtön a szavamba vágott.

- Csak azért adtam neked igazat, hogy végre megtudjuk mit gondolsz rólunk... én tudtam, hogy sosem voltál közénk való, de Janka mindig kiállt érted... - megvetően nézett rajtam végig, a másik pedig helyeslően bólogatott.

- Pontosan! Azt hittem a barátnőm vagy... - horkantott. - Szánalmas... - vetette még oda nekem, majd egymásba karolva hagytak letaglózva a járdán.

Visszatartva a könnyeim futottam fel a szobámba. Fájt az a felismerés, hogy valójában nekem sosem voltak barátaim... annyiszor álltam ki mellettük és védtem meg őket. Viszont most, amikor nekem lenne rájuk szükségem, sehol sincsenek... én.. eszembe jut a reggeli fogadás és még kevésbé látom jó ötletnek.

Biztosan Milán is a vicc kedvéért találta ki, lehet nem is gondolta komolyan, vagy komolyan gondolta és úgy fogja csinálni, hogy majd én húzzam a rövidebbet. Elővettem a telefonom, hogy törlöm az üzenetem, amikor megjelent egy kis karikában a profilképe, jelezve, hogy látta az üzenetem.. Kapkodva léptem ki az alkalmazásból és dobtam az ágyra a telefonom. Már késő... ezek után biztos nem fogja kihagyni a lehetőséget a fiú, hogy nevetségessé tegyen.

Behunytam a szemeim, amikor meghallottam az üzenetjelző csippanást. Válaszolt... Legalább egy öt percb tellett mire rávettem magam, hogy megnézzem a választ. Rettegtem tőle. És sajnos jó okom volt rá, ugyanis ez állt az üzenetben:

"Először azt beszéljük meg, hogy mi a tétje a fogadásunknak?"

Sziasztok!
Elhoztam a második kötetem második fejezetét. 😊
Kérlek, ha tetszett, akkor add valahogy a tudtomra, hogy legyen okom a folytatásra.🖤

Köszönöm a bizalmatok!
Blacky

__________