Hit... {2.}

5. - Tizenegyes

- Lovagolni fogsz... - ahogy elhagyták a szavak a számat felnevettem, de persze ehhez a fiúnak az arckifejezése is kellett. 

- Biztos, hogy nem! - rázta rögtön a fejét, mire egy ördögi vigyor terült el ajkaimon. 

- Csak nem félsz? - játszottam neki vissza ugyanazokat a szavakat, amivel engem próbált rávenni a focizásra. Hunyorítva nézett rám, és a tetettet dühe ellenére láttam a mosolyt bujkálni az arcán. 

- Rendben. Akkor legyen így.. - bólintott. - De akkoe ha én nyerek akkor soha többet nem lehet a lovaglás a tét! - nézett rám fenyegetően én viszont csak idétlenül vigyorogtam. Megadóan legyintett, majd folytatta  - Mivel kezdő vagy ezért öt próbálkozásod lehet. Ha egyet is berúgsz akkor nyered a fogadást és-

- Lovagolni fogsz! - lelkendeztem, mire csak a fejét rázta és intett, hogy essünk túl rajta. 

Összedörzsöltem a tenyerem, és beharaptam az alsó ajkamat, ahogy koncentráltam. Nem tudom miért akartam ennyire, hogy lóra üljön ez a fiú, akivel konkrétan a mai napon beszélgettem először normálisan... de akartam. 

Persze ebben a bénaságom nem segített. Gyengének, vaksinak neveztek általában bármilyen sportot is kellett űznöm. Egyedül a lovaglás volt, amiért tudtam küzdeni, hogy megtanuljam. De igazából ez is Csillagnak köszönhető... annyira jó lovasa akartam lenni, hogy mindent megtettem érte...

A labdára néztem, majd a hatalmas kapura és a benne állóra. Erősen kell megrúgnom, és lehetőleg nem a lába elé... elméletben nagyon tudtam, hogy kellene csinálni, hiszen megannyi meccset végigizgultunk a lányokkal. De, hogy ezt gyakorlatban, hogy kell... arról fogalmam sincs. 

Egy életem, egy halálom, meglendítettem a lábam és teljes erőből belerúgtam a kerek csodába. Ne kérdezzétek, hogy berúgtam-e, mert én a következő pillanatban csak az eget láttam. Nagyokat pislogva figyeltem a bárányfelhőket, majd emeltem fel a fejem és néztem a kapuban nevető fiúra. 

- Jól vagy? - botorkált oda hozzám, miközben a könnyeit törölgette. Cikinek kellett volna éreznem a helyzetet, de helyette határtalan boldogság kerített hatalmába. A labda a kapuban volt. 

- Nyertem! - kiáltottam fel, és segítség nélkül pattantam fel. Megint elkezdtem ugrándozni, mint mikor megtudtam, az első jó cselekedetemet. A fiú csak némán, gyengéd mosollyal figyelt engem. - Remélem tudod, hogy ez mit jelent. - néztem rá kihívóan, majd egy kisebb sikoly kíséretében újból ugrándozni kezdtem. 

- Csaltál... - forgatta a szemeit, mire felháborodva álltam elé és böktem mellkason. 

- Mégis hogyan tudtam volna csalni? Azt se tudom azt, hogy kell ebben a játékban! - fakadtam ki, mire újból önfeledt vigyor terült el Milán arcán. 

- Az eséseddel teljesen elterelted a figyelmem! - fakadt ki, én pedig durcásat játszva húztam ki magam. 

- Erről nem én tehetek.. - rántottam vállat. - Sem az esésemről, sem arról, hogy nem tudsz eléggé a labdára koncentrálni... - hunyorogva hajoltam közelebb hozzá, miközben pipiskedve igyekeztem egy kicsit is csökkenteni a méretkülönbségeket. 

- Jól van kicsi póni... - nyomott le a vállaimnál fogva. - Én betartom a fogadás rám eső részét, de ne feledd, hogy van egy másik fogadásunk is... - ezzel a gondolattal fejbe kólintott, de ahogy belegondoltam ez is mosolygásra késztetett. 

- Abban is nyerésre állok! - néztem rá vigyorogva, mire csak a fejét rázta. 

- Még! De tudod... az összeset meg kell csinálnod... ha egyet nem teszel meg, akkor már én nyertem! - mutatott magára. Megforgattam a szemeim. Jelenleg akkora önbizalom terjengett bennem, hogy azt éreztem bármire képes lennék.. mit nekem egy két jó cselekedet. 

- Okés.. sorold miket csináljak meg! - letelepedtem mellé a fűre, és már alig vártam a következő kihívást. Érdeklődve döntötte oldalra a fejét, miközben engem figyelt. - Most találod ki? - kérdeztem viccesen, mire komor arcal rázta meg a fejét. 

-Azt hittem jóban vagy Jankáékkal... - nem kérdezett, de tudtan, hogy a korábbi jelenet miértjére volt kíváncsi. Felsóhajtottam.

- Jóban voltunk.. de... - beleharaptam a szám szélébe. Mit is mondhatnék? Hogy összeesküdtek ellenem?

- De? - sürgetett, mire felhorkantottam. Nem gondolja azt, hogy ha ezt olyan könnyű lenne megfogalmazni akkor már kimondtam volna?

- Janka mérges rám, amiért nem kapta meg Dantét... Csenge meg örül, hogy végre kiestem a kegyeiből.. - fújtam ki a a levegőt, és húztam el a számat. - Nem lehetek jó ember, ha velük barátkozok, igaz? - kérdésemre csak felvonta a szemöldökét, csapzott haja alól úgy nézett rám, mint akinek tisztában kell lennie a saját kérdésének a válaszával. Zavaromban a füvet kezdtem el tépdesni.

- Madarat tolláról.. - kezdett bele a jól ismert közmondásba. Igaza volt.. a barátaim azonosítanak engem is. Csak...

- Csak... ősidők óta barátok vagyunk.. és.. - elhúztam a számat. - Nekem nincsennek más barátaim.. - néztem rá kiskutya szemekkel.

- Ez nem igaz.. - rázta meg a fejét. - Ott van Dani, Bori és a többi tesód. De most már én is itt vagyok.. - mutatott magára, én pedig érdeklődve vontam fel a szemöldököm. Milán mint az egyik barátom? Valahogy nem tudtam beilleszteni a képbe, ezért abba kapaszkodtam bele, amit tudtam.

- Dani és Bori sosem lesznek a barátaim. A testvéreim meg igazából mindig csak elviseltek... - húztam el a szám. - Misivel egyedül abban értettünk egyet az életünk során, hogy nem akartunk egy nagy tesót.. de aztán megszerette Borit és ebben is veszekedtünk. Norci meg... nem tudom... szeretem a húgom, de én nem vagyok olyan vagány nővér, mint akire ő vágyik.. - rántottam vállat, és húztam el a szám.

- Biztos vagy benne, hogy velük van a gond, nem inkább a te hozzáállásoddal? - azt hiszem költőinek szánta ezt a kérdést, én mégis válaszoltam rá.

- Természetesen velem van a gond..  - forgattam meg a szemeim. - Mint mindig.

- Ezt ne így fogd fel! - mordult fel ingerülten. - Azt mondtad jó ember akarsz lenni.. jónak lenni döntés kérdése. Te döntöd el, hogy egy bizonyos helyzetben mit választasz! - olyan könnyen jöttek a szájából ezek az életbölcsességek, hogy képtelen voltam komolyan venni. 

- Oké, de nem olyan egyszerű eldönteni mi a jó döntés! - fakadtam ki. - Most például mi lett volna a jó döntés? Ha megverem Jankát? 

- Az erőszak nem megoldás...

- Akkor hagynom kellett volna, hogy tovább ócsárolja Borit? - tártam szét a kezeim, mire újból csak a fejét rázta, ami által csak még jobban összekócolta a haját. Elkaptam róla a tekintetem, mert iszonyat erős késztetést éreztem, hogy megigazítsam a tincseit... - Akkor mit kellett volna tennem? - suttogtam magam elé. 

- Nem mondtam, hogy a jó döntés mindig a könnyebb döntés is... - a kék szemei amikkel rám nézett egy eddig ismeretlen érzést keltettek bennem. Hirtelen meglódult a szívem és riadtan néztem a komor ábrázatú fiúra. Mi ez a váratlan érzés? És miért a tekintete váltotta ezt ki belőlem?

Hello!
Meghoztam a folytatást, remélem tetszik nektek. Ha így lenne kérlek jelezzétek felém!

Hosszú nyarat!
Blacky🖤

_______