Love in the buissnes

I trust you

Beértünk, és leültünk az ágyra. Avery-n látszott, hogy nagyon aggódik értem. Ő kérdezett először.

-Oké. Most perpillanat nem fog érdekelni, hogy elakarod-e mondani vagy nem, mert aggódok érted, és akarom tudni, hogy mi van veled. Bocsánat ha most agresszívnak tűnök, de ez az igazság. -Megmondom őszintén kicsit féltem tőle, láttam rajta, hogy még teljesen feszült és ideges.

-Elmondok mindent csak először nyugodj le mert így nem fogom. -Fogtam meg a kezét, ami látszólag megnyugtatta. Vártam pár másodpercet míg teljesen lenyugszik, majd bele kezdtem.

-Szóval, anyám...Igazság szerint soha nem törődött velem. Hamar fel kellett nőnöm, hogy megtanuljak saját magamról gondoskodni. Semmi rosszat nem mondtam róla vagy apámról soha, és nem egészen értem, hogy mi a baja. 17 éves koromban megérkezett Liam az életembe, és nem éreztem magam teljesen egyedül. Ez az egész.

-De miért ütött meg? Mi joga van hozzá?

-Mindig is utálta az LMBTQ-t.

-Jó, de akkor sem ütöm meg a gyerekemet.

-Talán igaza van.

-Nem! Nem! Nem! Nem! Nem hagyom, hogy azt hidd te csesztél el valamit.

-De most fel kéne hívnom!

-Ne! Csak hagyd lenyugodni mert most ugyan ezt fogja gondolni. Gondolj bele! Felhívod, és még mindig ideges lesz, és ugyanez lenne a véleménye.

-Jó ez igaz.

-Minden rendben lesz!

-Tudom csak...

-Nincs csak! Higgy nekem. Kérlek... -Szerettem volna neki hinni, de legbelül tudtam, hogy milyen anyám, tudtam, hogy soha nem fog változni. De próbáltam nem erre gondolni. Fel álltam az ágyról és mondtam:

-Fel kéne öltöznöm.

-Oké. -Viszont Avery nem fordult el. Bármennyire akartam őt tudtam, hogy még gyors lenne. Szóval nagy nehezen "rászóltam":

-Am el...elfordulnál? Ké...kérlek. -Próbáltam kinyögni egy értelmes mondatot.

-Jaa am...Pe...persze! -Látszott rajta, hogy ő is zavarban volt. Csalódottan néztem előre mikor elfordult. És nem érdekelt az, hogy ő akarja-e. Vagyis hát persze érdekelt, de nem csak azon múlott. Én akartam. Meg akartam úgy érinteni. De még nem lehetett. Levettem a pólómat felvettem egy melltartót és rá egy pólót, majd szóltam neki.

-Most már ide nézhetsz.

-Biztos? -Kérdezte. Annyira látszik rajta, hogy nem akarja elcseszni ezt az egészet ami köztünk van.

-Igen biztos. -Mosolyogtam.

-Wow! -Mosolygott vissza. -Gyö...gyönyörű vagy! -Jött megint zavarba. Oda sétáltam az ágyhoz.

Ő az ágy szélén ült. Átkaroltam és ő meg felnézett rám azzal a csodálatos mogyoró barna szemeivel miközben a derekamra tette a kezeit. Közelebb hajoltam behunytam a szemem, és megcsókoltam. Ő viszonozta, és megint eltűnt a világ körülöttem. Pár másodperc múlva éreztem, hogy a nyelve az én nyelvemet keresi. Meg is találta. Bele ültem az ölébe. Éreztem valamit ami elindult bennem. Egy érzést amit nem szabadott volna éreznem. De elragadott. Nem tudtam belőle szabadulni. Akartam őt. Bármennyire nem szabadott volna. A keze a derekamról a pólóm alá csúszott, és simogatta a hátamat. Kirázott a hideg, annyira jó volt. Pár másodperc múlva lecsúszott a keze a fenekemre.

Ebből helyzetből már tényleg nem tudtam szabadulni. Beindított. Csak ennyivel. Nagyon élveztem az egészet. El kezdte puszilgatni a nyakamat, és egyre erősebben. Éreztem, hogy elkezdte kiszívni. Fájt...De élveztem is... Nem akartam, hogy abba hagyja. Az egész olyan csodálatos volt. Azt érezte amit én is, és össze hangolódtunk.

Pár perc után már elég sebes volt a nyakam, és ezt ő is látta. Abba hagyta, majd megszólalt.

-Bocsi baba ha fájt...

Fogd be! -Szóltam rá majd lekaptam. Vagy 5 percig csak egymás szájában voltunk, majd "elváltunk egymástól". Erről az egészről nem is beszélgettünk. Felálltunk az ágyról és átöleltem. Azt hiszem nem is vágytam többre. Nem érdekel mit mond anyám vagy bárki más. De szeretem őt. És őt már nem engedem el soha!