Nira Malfoy és a bájitalmester meséje

Part 23 - Múltban ragadva

/ Perselus Piton szemszögéből /

- Lily, ne! Kérlek várj meg!

- Hagyj békén, Perselus.

- Bocsáss meg nekem, könyörgöm! – kiáltottam utána, de Lily belépett a Kövér Dáma potréján és vissza sem nézett. Teljesen üresnek éreztem magam és fájdalmamban térdre rogytam nem törődve azzal, hogy lát-e valaki és a padlót tanulmányoztam. A következő pillanatban amikor felnéztem már Dumbledore irodájában találtam magam. Düh, kétségbeesés és enyhe szomorúság járt át, amihez már úgy hozzá voltam szokva.

- Nem merült még fel ragyogó elméjében a gondolat, hogy esetleg én nem akarom tovább csinálni ezt? **

- Lényegtelen, hogy felmerült-e vagy sem, nem alkudozhatok magával Perselus, a szavát adta. Nincs miről vitatkoznunk. **

- Hát persze – köptem gúnyosan. Dumbledore fáradtan felsóhajtott az íróasztala mögül.

- Tudom, hogy sokat kérek magától, Perselus – mondta, mire Fawkes dalolva odarepült hozzá és letelepedett a széke karfájára. Dumbledore halvány mosollyal az arcán megsimogatta a fejét. – Megkapja majd érte a jutalmat, ha úgy adódik – nézett rám a félhold alakú szemüvege mögül.

- Ezt mégis, hogy érti? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Ne aggódjon, Perselus. Ha úgy alakul, majd megtudja – simogatta meg ismét a főnixmadarát. Értetlenül megráztam a fejem Dumbledore szavain, mire a Malfoy kúriában találtam magam. Lucius, Narcissa, Draco, Samuel és Elizabeth szinte reszketve a félelemtől álltak mellettem, míg Bellatrix leste a velem szemben álló Sötét Nagyúr minden mozdulatát, aki csakis engem nézett. Majd lepillantott egy szőke alakra, aki csak most tűnt fel nekem.

- Nira – suttogtam. A lány összehúzódott a földön és szorosan lehunyta a szemét, amiből kicsordult egy könnycsepp.

- Öld meg, Perselus – sziszegte Voldemort.

- Tes...tessék, Nagyuram? – néztem fel rá kétségbeesve.

- Öld meg. Csak elvonja a figyelmedet a lány – alig bírtam levegőt venni. Nem, nem akarom őt megölni. Nem veszíthetem el őt is. – Azt mondtam öld meg! – emelte fel a hangját. Bármennyire is nehezemre esett elővettem a pálcámat. Reszkető kezemet a lány felé irányítottam, aki ekkor felpillantott rám ragyogóan kék szemeivel és olyan szomorúságot sugároztak felém, hogy a pálca önkéntelenül is kicsúszott a kezemből. – Szóval így állunk – járt körül Voldemort. – Avada Kedavra!

- Ne! – kiabáltam, de már késő volt. A lány halottan csuklott össze.

- Sajnálom, Perselus...de te ellenálltál az akaratomnak. Avada Kedavra!

Csapzottan, lihegve pattantam fel az ágyamban és egy pillanatra nem tudtam hol vagyok és mi történt. A fejemet kapkodva néztem körül a szobába, majd nagy nehezen feleszméltem, hogy hol is vagyok: A Fonósoron. A tűz, ami már lassan parázzsá lett halkan pattogott a kandallóban, aminek így egy kis nyugtató hatása volt számomra. Idegesen kisimítottam a hajamat az arcomból és sóhajtva visszadőltem az ágyba. Csak egy álom volt. Igaz az álom első két része megtörtént, de a harmadik része nem. Nira él és virul. Távol kell magamtól őt tartanom, nem akarom, hogy baja essen. Nem tudom mikor került hozzám ilyen közel, olyan hirtelen történt, de...de szeretem. Nem veszíthetem el az idióta vágyaim miatt. A háborút, ha túléljük esetleg majd akkor, de addig biztonságban kell őt tudnom. Nem veszíthetem el őt is, mint Lilyt. Őt nem.

***

Hangos kopogásra ébredtem fel, aminek hatására azonnal felültem az ágyamban és az éjjeli szekrényemen hagyott pálcámat felkaptam.