Láss bennem mást

Nyolcadik

Sziasztok! Tudom, hogy eltűntem az elmúlt időben, de homlokon csókolt a múzsa, szóval itt a következő fejezet! 

Jó olvasást! 

Milyen ironikus az élet nem? Illetve milyen vicces, hogy az ember hogy szét tud zuhanni pár apró, jelentéktelen szótól. És az is, hogy ilyenkor még nézni, létezni is fájdalmas. Olyan a magány, a szomorúság, mint a rák. Belülről zabál fel lassan, kellemetlenül, és még csak orvosság sincsen rá. A tested pedig semmi másra nem képes, csak vegetál az első kanapén amit találsz, és próbálja nem hagyni, hogy leálljanak a létfontosságú szerveid. És a legnagyobb bullshit ebben az egész komédiában az, hogy életem legboldogabb heteinek kellene most zajlania. A nászutunknak. Mondjuk félig ez is történik. Itt ülök a Karib-szigeteken, Montserraton a nyaralónk hatalmas verandáján, és a hatalmas tengert figyelem. Látom, ahogy Andrew újra meg újra nekiesik a hullámoknak a szörfdeszkájával, és valahol mélyen szégyellem magam, hogy én a testvére miatt bánkódom. De nem hagyhatom, hogy az önsajnálat és az összetörtség mellett még a bűntudat is eluralkodjon rajtam.

A kezembe veszem az eddig mellettem heverő telefonomat és megnyitom az üzenetek fület. Mitchell Hawthorne neve alatt csak száz üzenet hever tőlem, amire egyszer sem kaptam választ. Mindig összeszorul a szívem ha rápillantok, de nem vagyok képes törölni őket. A telefonom hirtelen rezegni kezd a kezemben. Úgy megijedek, hogy majdnem sikerül eldobnom az amúgy nászajándékba kapott mobilt. A képernyőn az öcsém neve villog vadul. Felveszem.

- Haló!

- Halló! Balzac Murphy vagyok és a nővéremet keresem, Meghant.

- Én vagyok az Bal...

- Jaj, bocsi, azt hittem a síron túlra telefonáltam véletlen, olyan elhaló a hangod - mondja teljes komolysággal, és még talán belőlem is kicsikar egy ártatlan kis mosolyt.

- Mit szeretnél? Anyáék nem mondták, hogy a Karib-tengerre telefonálni nem egy olcsó mulatság?

- De mondták, de engem meg nem érdekel. Fontos dologról akarok veled beszélni. Jobban mondva, két fontos dologról. Ne tedd le, tényleg fontos! - mondja még mielőtt bármit is válaszolhatnék rá. Ismer. Szörnyen kiismerhető vagyok. - Az egyik, hogy kurvára ne legyél ilyen szomi, hanem érezd jól magad, mert a Karib-tengeren vagy! - a mondat végét már szinte ordítja, mintha magamtól még nem esett volna le, hogy hol is vagyok - a másik pedig, hogy Mitchell visszaköltözött a kertvárosba. - síri csend és hullaszag, szokták mondani, az következett. A szívem hevesen kalapálni kezdett a mellkasomban, majd szépen lassan visszaállt a normál működésre. Mintha direkt csinálná. Mintha az az isten barma Mitchell szándékosan akarna nekem fájdalmat okozni.

- Rendben. - válaszolom - köszönöm a tájékoztatást, ha találkozol vele, köpd le helyettem is - mondom ingerülten, és rá nyomom a telefont a testvéremre. Felállok, összehúzom magamon lenge kardigánt ami gyakrolatilag egyáltalán nem véd meg a tengerparti szellőtől, és telefonomat magam mögött hagyva sétálok el a partig. Andrew épp akkor végez a szörfözéssel. Úgy sétál ki a partra, oldalához szorítva a szörfdeszkát, mint egy görög félisten. A vízcseppek kínzó lassúsággal gurulnak végig kellemesen kidolgozott felsőtestének izmain, én pedig még mindig nem értem, hogy miért nem tudok jobban vonzódni hozzá, mint a testvéréhez.

- Szervusz szépségem - Rám villantja lehengerlő mosolyát - meguntad az ücsörgést?

- Na, ne legyél velem gonosz. Még mindig kínoz a gyomorrontás - persze, egy hete tartó gyomorrontás - de már jobban vagyok. Mit szólnál, ha este elmennénk valamerre? Szeretnék minél többet látni ebből a csodás szigetből. - a szavak egyszerűen csak felszakadnak belőlem. A jó érzés kezdi ki túrni a szomorúságot a szívemből, Andrew gyermeki mosolya, és a szemében felcsillanó fény pedig még büszkeséggel is eltölt.