Láss bennem mást

Harmadik

A nap aranyló fénye átszűrődik a gyenge anyagú függönyön. Balzac halkan szuszog mellettem, a párna a feje alatt halványan foltos a szájából kifolyó nyáltól. Gyerekkora óta így alszik. Ismerős hangok szűrődnek be az ajtórés alatt, és beköltöznek a fülembe. Hangosan nyögök fel, amikor realizálom, hogy Lori az, meg a gyerekei, és egészen biztosan az a tróger férje. Balzac a másik oldalára fordul, és az orra hegyéig húzza a takarót. Megdörzsölöm a szemem. Voltatok már úgy, hogy az előző este történéseit csupán egy rossz álomnak hittétek? A szemem megállapodik a padlón. Azon a helyen, ahol tegnap Mitchell állt. Nincs ott semmi. Egy árva sárfolt sem, ami arról árulkodna, hogy itt járt. Talán tényleg csak egy rossz álom volt. Egy szíveket kísértő, csúfondáros álom.

Kimászok az ágyamból, magamra kanyarintom szürke köntösömet és belebújok a papucsomba. Úgy érzem magam, mint aki megivott vagy tíz liter pezsgőt, és álomba hányta magát. Fáj a fejem, kavarog a gyomrom, és semmi kedvem emberek között lenni. Lebattyogok a konyhába, ahol egy egész pereputty szegezi rám a tekintetét. A nővérem, Lorelai Espen, - felvette a férje nevét - az asztal főnél ül, búzaszín haját szoros kontyba fogta a feje tetején. Hideg kék szemei végig futnak rajtam. A férje Brett mögötte áll, húsos kézfejét a testvérem vállán pihenteti. Sosem volt egy vékony alkat, de mióta megszülettek a gyerekek jó pár kilót szedett magára, ami ahhoz vezetett, hogy az arca most még inkább malacéhoz hasonlít. Az ikrek, akik három évesek megszólalásig hasonlítanak rá. A nekik kialakított játszósarokban ülnek, és betűkkel díszített kockákkal játszanak. Anyám a konyhapultnál áll, és ki tudja már megint mi okból, szúrós szemmel bámul.

- Hogy vagytok? - dobom be a kérdést, hogy megtörjem a frusztráló csendet. A nővérem felhorkant. Annyira pökhendi, annyira nagyra van magával. Meg tudnám fojtani.

- Hallom jól sikerült a tegnapi bál - a hangja, mintha krétákat csikorgatnának az iskolatáblán, sérti a fülem.

- Ja, igen. Andrew nagyon rendes ember. Sajnálom, hogy nem tudtatok eljönni...

- Azt gondolom, mennyire sajnálod! - csattan fel Lori, mire felszalad a szemöldököm. Mi a franc történik az emberekkel?

- Most meg mi a bajod? - kérdezem, és anyám mellé sétálok, hogy töltsek magamnak egy narancslevet. Belekortyolok. Mindennél jobban esik a hideg édessége.

- Tetszett volna, igaz? Mitchell Hawthorne meg én egy helyiségben! Hahh! Hallatlan! - Brett gyengéden megszorítja a vállát - börtönbe kellett volna zárni azt az őrült zaklatót, amíg mód volt rá!

- Ugyan, Lori! - vágok vissza - Mitch semmiképpen sem őrült, és végképp nem zaklató! Nem is értem, hogy mondhatsz ilyet! - forgatom meg a szemem, és a mosogatóba helyezem a poharat.

- Mi van? Talán szerelmes vagy belé? - kacag a nővérem, és a hangjában ott motoszkál a világ összes gúnya. Ki sem kell mondania, tudom jól, hogy mit gondol. Mitchell nem állna össze egy magam fajtával. Lori sosem tartott engem szépnek, vagy csinosnak, és a családom többi tagja - az öcsémen kívül - is osztotta a véleményét, persze ők sosem mondták meg a szemembe. Csak a nővérem. Elönt a méreg. Érzem, hogy az arcom vörösen izzik, és legszívesebben mindent elmondanék neki. A múltunkat az ex vőlegényével. Hogy Mitchell volt az, aki álmatlan éjszakáimon meglátogatott, aki csókokat lopott tőlem titokban a családi rendezvényeken, és aki négy évvel ezelőtt, egy nappal az eltűnése előtt elvette a szüzességemet. Talán kínos, de azóta sem voltam szerelmes, és nem voltam együtt senkivel, úgy.

- Ne keverj össze magaddal, Lori - suttogom magam elé. Látom, hogy Brett összepréseli ajkait. Anyámra pillantok  szemem sarkából, a szeme villámokat szór. Hogy mertem megsérteni a kedvenc pici lányát? A nővérem csap hápogni tud, olyan dühös lett egy mondattól, hogy nem jönnek szavak a száján. Megrázom a fejem.