Láss bennem mást

Hatodik

Emlékszem arra az estére. Gyerekek voltunk. Én tizenhárom, Mitchell pedig tizenhét. És nem fogok hazudni, nagyon sokat ittunk. Nyári este volt, forró és vidám. Az olcsó bor és a szóda ajándék volt a testemnek. Élveztem, hogy ott lehetek, hiszen Mitchell Hawthorne "bandájába" nem volt könnyű bekerülni. Rajtam, és Andrewon kívül nem is voltak ott tizenhat éven aluliak. De nekünk ez alanyi jogon járt. Hiszen Andrew az öccse volt, én pedig a titkos barátnő félesége. Nem igazán emlékszem, hogy hányadán álltunk akkoriban, csak azt tudom, hogy sokat beszéltünk, és sokat lógtunk együtt. Annyira menők voltunk.
Emlékszem, a mászóka tetején ültem a régi játszón. Hallottam Mitchell hangját, valahonnan messziről. Nevetett. És emlékszem Jasper McKinnonra is. Magam elé tudom idézni, ahogy odalépett elém, szalmaszőke hajával, és olajszín bőrével. Neki olyan szeme volt, ami mindig mosolygott. Biztos tudjátok, hogy milyen az. Szóval egyszer csak megjelent előttem. A fejemet húzta a bor, és csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire elszívnék egy cigit - pedig akkor még nem is dohányoztam.
– Jól vagy? – kérdezte.
– Igen – válaszoltam vigyorogva – nem tudod, hol van Mitch?
– Nem. Nem láttam egy ideje – tudta. Láttam rajta, hogy tudja mi van köztünk. Mindig kedves és törődő volt velem. Akkor rájöttem, hogy azért, mert tudja, hogy fontos vagyok Mitchellnek. – Akarsz még ennél is jobban szórakozni?
– Már hogyne akarnék – Istenem annyira naiv voltam. Jasper egészen közel hajolt hozzám. Azt hittem súgni akar valami a fülembe. Éreztem a bőre gumicukor illatát, ami a boréval keveredett, aztán megéreztem a tenyerét a combomon. Szoknyában voltam, ami a térdemig ért. Akkor még nem éreztem rosszul magam. Megszokott volt, hogy a bandában a fiúk és a lányok egymás ölében ülnek, vagy fogdossák egymás végtagjait. Aztán amikor a keze egyre feljebb csúszott megijedtem. Fészkelődni kezdtem, ő pedig a felső testével ráfeküdt a térdemre.
– Ne Jasper! Mit csinálsz? – szégyellősen próbáltam leseperni magamról a kezét.
– Nyugi Meggie, élvezni fogod, ígérem! – a szavai még most is a fülemben csengenek. Kiráz a hideg, ha rá gondolok. Szinte érzem a bőrömön, ahogy keze egyre csak tolakszik feljebb a combomon. Emlékszem a megalázó érzésre, a tehetetlenségre, az undorra, amit akkor Jasper iránt éreztem. Aztán emlékszem, amikor az ujjai a bugyim alá csúsztak, én pedig sikoltottam. És megjelent Mitchell. Pontosan Jasper mögött.
– Azt mondta hagyd abba! – sosem láttam még annyira dühösnek. Sem előtte, sem utána. Az arca vörösen lángolt, a szeme pedig olyan fekete volt, mint az éjszaka, amiben most ülünk. Akkoriban még nem volt ilyen hosszú a haja, és a tincseit hátra zselézte, de emlékszem, egy az arcába lógott.
– Nyugi már haver, csak szórakozunk – és akkor megütötte. Pontosan az állkapcsán. Emlékszem, Jasper felsőteste teljesen hátra csavarodott, és vér buggyant a fogai között, miközben csak nevetett. Úgy ugrott Mitchellre, mint valami meg veszett kutya, pedig legjobb barátok voltak. A földön fekve ütötték, rúgták, harapták egymást amíg Mitch felülre nem került. Jasper mellkasára ült, térdét a kulccsontjába fúrta, fújtatott, mint egy vadkan és addig ütötte amíg el nem vesztette az eszméletét. Mi meg csak álltunk és néztük. Ruby rohant oda végül, aki akkor volt túl valamin Robbal, és a vállánál fogva próbálta lerángatni Mitchellt Jasperről. Emlékszem, hogy végül felültették, Mitchell mellém tántorgott, miközben vérző orrát töröltette. Ruby szúrós pillantást vetett rám, mialatt próbálta támogatva arrébb vezetni Jaspert.
– Fékezd a kandúrod, ribanc – azóta is a fülemben csengenek szavai.

Megborzongok. Gyűlölöm ezt az emléket. Mitch zúzódásokkal megúszta, de Jaspernek eltörte a karját. Elmondtuk a szüleinknek, hogy mi történt, ők pedig megmondták McKinnonéknak, hogy ha nem tűnnek el a városból, pert indítanak. Jasper és a szülei végül elköltöztek a városból, mi pedig éltük tovább az életünket, és nem beszéltünk róla. De ezek a sebek sosem gyógyulnak be.
– Láttalak, igen – sóhajtom – de most megint mibe keveredtél?
– Pont úgy beszélsz, mint az anyám – nevet fel keserűen.
– Nem érdekel, Mitch. Aggódom érted.
– Értem nem kell – néz rám vigyorogva – Jim Foleynak eltört két ujja. Én megúsztam.
– Ó, és most nagyon büszke vagy magadra igaz? – a vállamat a vállának koccantom, ő pedig csak mosolyog.
– Ami azt illeti, igen, eléggé – látom a foga közötti rést, ahogy vigyorog rám. Olyan közel van. Éreztétek már azt a bizonyos érzést, amikor valaki annyira közel van hozzátok, hogy az összes pórusotok bizseregni kezd? Amikor valakit annyira akarsz, hogy szinte majd beleőrülsz abba, hogy próbálsz ellenállni. Mitchell pedig pontosan az az ember, aki tudja, hogyan kell megőrjíteni másokat.
– Részeg vagy még? – kérdezem végül, félig megadóan.
– Számít?
– Sosem számított – suttogom, közelebb hajolok hozzá. Engedem, hogy remegő ujjait az arcomra csúsztassa, és hátra túrja a hajtincseimet. Lehunyom a szemem és beszívom az illatát. Érzem, hogy egyre közelebb jön, a hátamon felállnak az apró pihék. Egy mély kilégzés, és megcsókol. Derekamnál fogva ránt magához, én pedig csúszok, végül a combjának ütközöm. A farmeren keresztül is érzem milyen forró a teste. Szinte lángol, én pedig szívesen égek tüzében. Egyszerre állunk fel, két kézzel a combom aljára fog, és megemel. A derekára kulcsolom lábaim, és a nyakába kapaszkodom. Bevisz a házba, enyhén imbolyogva, majd a konyhapult tetejére rak. Elhúzódik tőlem, de csak azért hogy kibujtasson a felsőmből, én pedig közben lehúzom róla a kabátot. Újbóli csókunkat egy kocsi motorjának zúgása töri meg. Kinézek a nyitva hagyott bejárati ajtón Mitchell válla felett, miközben a nyakamat hinti be csókokkal. Kell pár másodperc mire realizálom, hogy Andrew kocsija parkol le a ház előtt.
– Mitchell! Mitchell! – tolom el magamtól – Itt az öcséd!
– Na és?
– El kell bújnod!
– Mi van? – értetlen tekintettel néz rám.
– Bújj el! – leugrom a konyhapultról őt pedig a lenti fürdőszobába irányítom. Mitchell lehajtott fejjel veszi be magát oda, utána dobom a kabátját, felveszem a padlóra dobott pólómat és magamra húzom. Félelemtől és vágytól remegő térddel és szívvel vonszolom magam az ajtóhoz, miközben rágyújtok. Vállamat az ajtófélfának döntve figyelem ahogy a vőlegényem a kocsiban ülve telefonál. Rám emeli kékjeit, mosolyra húzódik szája. Visszamosolygok rá, amilyen őszintén csak tudok, miközben rámtör a mélységes szégyenérzet. Andrew lassan, szinte már megfontoltan száll ki a kocsiból, könnyed léptekkel jön oda hozzám, és nyom egy puszit a homlokomra.
– Szia, Drágám – hangja lágy, és meleg, mint a forró tea egy hideg, téli napon.
– Szia! – lesütöm a szemem.
– Örülnék, ha letennéd a cigarettát. Nem tesz jót a szervezetednek – mosolyogva lép el mellettem, mire én automatikusan elnyomom a cigimet, és utána libbenek. Pillantásom újra meg újra a fürdőszoba zárt ajtajára siklik. Meg kell nyugodnom, nem lehetek ennyire átlátszó.
– Neked nem a gépen kellene lenned? – játékosan megcsípem a karját.
– De igen – fordul felém mosolyogva – de itthon hagytam pár fontos szerződést – annyira tökéletesnek tűnik ebben a pillanatban. Az a tipikus szomszéd srác, akire minden normális lány vágyik. A megtestesült biztonság. Megsimítja a vállamat és felszalad az emeletre. Hallom, ahogy halkan megnyikordul egy ajtó. A hang irányába fordulok és szemben találom magam Mitchell kiváncsi tekintetével.
– Csukd be! – suttogom, mire vigyorogni kezd, de követi az utasítást. Andrew lába nagyokat dobban a lépcsőn, majd meg is jelenik előttem három vastagra tömött mappával.
– Megyek Drágám! – gyengéden megfogja a karomat, és közel húz magához. A válla felett látom, hogy Mitchell résnyire nyitja az ajtót. Andrew felém hajol, és gyengéd csókot lehet hideg ajkaimra. Ledermedek – Vigyázz magadra, pár nap és itthon leszek! – még int egyet, miközben kilép az ajtón és becsukja maga után. Én meg csak ott állok, lefagyva a meglepettségtől, látom Mitchell szemében az árulás fekete lángjait. A motor felbődül odakint, a kerekek csikorognak az aszfalton, és Andrew
amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan el is tűnik. Kellemetlen hideg szalad végig a hátamon, Mitchell lendületből vágja ki a fürdőszoba ajtaját és két hosszú lépéssel elém terem.
– Aztakurva Megs, ti most csókolóztatok? – oké, annyira nem akadt ki.
– Ami azt illeti... – a ruhám sarkát kezdem el gyűrögetni. Mégis, mire számított?
– Szereted őt? – oké, talán mégis ki van akadva.
– Már hogy szerethetném? – tárom szét a karjaim – nem lehet egyszerre két embert szeretni!
– Ühüm! – beletúr ében hajába – És, és ki az első? Csak nem Bill?
– Ki a fasz az a Bill? – nézek rá értetlenül.
– Mit tudom én! A Bill az olyan átlag név! Biztos lakik itt valami Bill – a pupillája kitágul, a hangja megremeg – Úristen, de gyűlölöm!
Nem ismerem ezt a Mitchellt. Sosem mutatta előttem ezt az arcát. Hirtelen olyan törékenynek, annyira igazinak tűnik. Meg szeretném csókolni, átölelni és megnyugtatni, de nem tehetem. Nem tehetem tönkre őt is. Eljött a választás ideje, és én nem hallgathatom tovább. Valaki úgyis sérülni fog, és Mitchell az, akiről tudom, hogy képes lesz felgyógyulni belőle.
– Mitchell, ezt nem csinálhatjuk tovább! – lesütöm a szemem. Érzem, hogy kövér könnyek gyűlnek bele, és arra várnak, hogy ki engedjem őket. Átölelem a saját karom.
– Mi van? – nem merek ránézni. Fájna, ha látnám. – Megs, tudod, hogy bármit megtennék érted. Nem teheted ezt velem – ujjai a karomhoz érnek de elhúzódok a jóleső érzéstől.
– Komolyan mondom – még mindig a lábujjaimat nézem. Tudom, ha a szemébe pillantanék nem bírnám ki, hogy ne csókoljam meg. – Hozzámegyek Andrewhoz. Mi pedig többé nem találkozunk.
Hangosan szívja be a levegőt. A levegőben lehet érezni a dühét.
– Olyan vagy, mint Ők! – köpi a szavakat én pedig összerezzenek – szenzációhajhász, pénzközpontú, Meghan Hawthorne, az alapítók büszkesége!
– Ne beszélj így, kérlek – érzem, ahogy a könnyek elindulnak az állam felé.
– Dehát ez az igazság, Baby! Tapadjatok egybe az öcsémmel. Megérdemlitek egymást – léptei visszhangot vernek a nappaliban, az ajtó hangos csattanás kíséretében vágódik be mögötte. Még hallom ahogy az utcán sétálva kiabál.
– Én vagyok a kibaszott Mitchell Hawthorne! Kurvára féljetek tőlem! – aztán a hang elhalkul, majd el is tűnik, én pedig csak arra vagyok képes, hogy leguggoljak, két karom össze kulcsoljam a térdem körül és hagyjam, hogy az összes könnyem elhagyja a testemet.