Láss bennem mást

Második

- Jól vagy? - lép oda hozzám Andrew, és gyengéden megérinti a könyökömet - őszinte bocsánatodat kérem a bátyám faragatlan és otromba viselkedéséért. Sajnos már régen elveszítette a jó modorát - Andrew arca komor. A szemében őszinte gyűlölet lángja izzik, a keze egy hangyányit remeg. Elszomorít a gondolat, hogy két testvér képes így állni egymáshoz.

- Persze, nincs semmi baj - gyengéden lesöpröm magamról a kezét, de közben mosolyogva fürkészem az arcát. Próbálok elveszni a kék szemében, de nem hagy nyugodni Mitchell arca. A találka olyan emlékeket ébresztett bennem, amikről azt hittem, sosem léteztek.

- Nem, tényleg, nagyon sajnálom! Nem így kellett volna alakulnia ennek az estének... - megvakarja az állát - őszintén nem is tudom, hogy honnan tudta meg az időpontot.

- Te tudtad, hogy a városban van? - kérdezem tőle hirtelen, elkerekedett szemekkel.

- Ha Lori miatt kérdezed, akkor tudnod kell, hogy a családunk nem akart neki fájdalmat okozni!

- Persze, tudom - Lori szíve majd meghasadt, amikor Mitchell elhagyta köreinket. Még szerencse, hogy már az elmenetele estéjén széttette a lábát a mostani férjének, s így nem volt olyan nehéz számára feldolgozni a "szakítást". Mintha valaha is együtt lettek volna.

A sarkam és a lábfejem fáj a magassarkúban, amit anyám rám erőltetett. A gyomrom kavarog a pezsgőtől - nem bírom az italt -, a gondolataim pedig minduntalan elkalandoznak Andrewtól, messzi tájakra repítenek, más alakok közé. Ujjaim között a hűvös kristálypohár pihen, emberek jönnek oda hozzánk, sajnálkoznak, gratulálnak, magasztalnak minket. Jövőképet festenek nekünk, én pedig próbálom nekik megköszönni a jókívánságokat. Az ember azt gondolná, hogy megszokja ezt, ha ebben a közegben nő fel, de az a szomorú igazság, hogy soha semmit nem lehet teljes egészében megszokni.

A nagy óratorony, ami az utca végében áll megszólal. Giling-galang. Éjfélt üt az óra, és az emberek, mint akiknek parancsot adnak, elindulnak kifelé. Egyesek még rágyújtanak a kapu előtt, mások közös kocsiba szállnak be, hogy a saját otthonukban tovább folytassák a partit. Andrew mellettem állva köszön el a vendégektől - a srác nagyon otthon van abban, hogyan kell egy nőt minden szempontból maga mellett tartania. Aztán csak mi maradunk, és a családunk, akik minket körbe állva beszélgetnek. Várnak. Várják, hogy elbúcsúzzunk, szerelmes párhoz méltóan, mint a herceg, és az ő szőke hercegnője. Kár, hogy barna a hajam.

- Hát, jó éjszakát Meghan! - gyengéd csókot lehel hűvös arcomra.

- Neked is! Jó éjt Andrew! - Megtörténik a talán mindenki számára kellemetlen kis közjáték, és Hawthorne-ék elmennek. Hatalmas sóhaj kíséretében indulok fel az emeletre, hogy bevonuljak a szobámba.

- Várj, Meghan! - szól utánam anyám - mit gondolsz Andrewról?

- Őszintén, anya - fordulok vissza felé a lépcsőfordulóból - számít?

- Bele fogsz szeretni, ne aggódj. Ahogy én is beleszerettem apádba - bátorító mosoly ül ki az arcára, de én csak meg forgatom a szemem.

- Jó éjt, anya! - a szobám ajtaja hangosan csapódik be mögöttem. Próbálom lerángatni magamról a ruhát, csak épp mindig elfelejtem, hogy le kéne húzni a cipzárt.

- Segítsek? - egy ismerős férfihang kúszik a fülembe.

- Áh! - sikkantok fel, még egy kicsit meg is ugrok, majd gyorsan visszarántom magamra a ruhát, amit amúgy sem sikerül levennem. Pillantásom beleütközik a barna íriszekbe. Kell pár másodperc amíg realizálom, hogy Mitchell ücsörög az íróasztalom tetején, szájából kilóg egy félig elszívott cigarettaszál, és engem bámul, kaján mosollyal azon az önelégült arcán.