Láss bennem mást

Negyedik

Újra meg újra át pörgetem a fejemben a szavait. Az elmúlt két órában négyszer öltöztem fel, majd vetkőztem le megint. Jelenleg az ablakpárkányon ülök, egyik lábam kifelé, a másik pedig befelé lóg. Tudom, hogy rossz és tűrhetetlen amit éppen tenni készülök, de van bennem valami különös erő, ami arra kényszerít, hogy megtegyem. Látnom kell őt még egyszer, utoljára, mielőtt hozzámegyek az öccséhez.

Nagy levegőt véve lendítem át a másik lábamat is párkányon. Nem olyan magas, maximum két és fél méter, és ha Mitchell ki-be tudott rajta közlekedni, akkor nekem is menni fog. Elrugaszkodom, és ellököm magam a párkánytól. Alig zuhanok pár másodpercig, már érzem a talpam alatt a talajt, de nem tudom megtartani az egyensúlyt, és a térdemre esek.

- Ó bassza meg - suttogom, miközben feltápászkodom, és konstatálom, hogy a harisnyám kiszakadt, a térdem pedig tiszta sár. Ennyit még Mitchell Hawthorne se ér, de nincs az az isten, hogy én ezek után vissza másszak.

A szemem lassan hozzászokik a sötéthez. Gyalog teszem meg a körülbelül fél órás utat a régi játszótérig, ami a negyed legszélén helyezkedik el. Régen, úgy húsz-harminc évvel ezelőtt, ez a hely még tele volt élettel. Aztán valamiért lezárták. Mára csak néhány rozsdás fém, meg homok. Mitchell pedig ott ül a mászóka tetején, és a holdat bámulja. A pislákoló utcai lámpa megvilágítja a testét. Fekete bőrdzseki, koptatott farmer. Tipikus. Lassan sétálok oda, és mászok fel mellé, szavak nélkül, csendesen. Ott ülünk egymás mellett, közénk feszül az éjszaka és a kimondatlan szavak. Az emlékek fájdalma és szépsége.

– Hát itt vagy – szólít meg, miközben beleszív a cigibe.

–Sokat cigizel – mondom neki halkan. Régen olyan boldogok voltunk itt. Ezen a helyen. Szinte minden második este itt találkoztunk, csókolóztunk és beszélgettünk. Gyerekek voltunk, akik csak egymásra vágytak. Talán mi magunk lettünk ez a játszótér.

–Hogy-hogy itt vagy? – elengedi a füle mellett a mondatomat, ez is tipikus.

–Csak látni akartalak, mielőtt minden véget ér.

– Ezt hogy érted?

– Ott voltál tegnap este. Tudod, hogy hozzámegyek Andrewhoz. – Hangosan fújja ki a füstöt és a levegőt. Mintha dühös lenne. Nem merek ránézni. Egyáltalán azt sem tudom így utólag, hogy minek jöttem ide, mert ennek se eleje, se vége.

– Vagy esetleg eljöhetnél velem – ellöki magát a mászókától, és stabilan földet ér. A mázlista. Szembefordul velem, és nekem muszáj ránéznem. Megvan az az érzés, amikor hirtelen minden múltbéli emlék és pillanat megszállja a tested, és nem akarja ereszteni? Na pontosan így érzem magam most. Mintha vasmarokkal fogna az összes kedves szó, és forró érintés, amit ő adott nekem.

– Négy évedbe telt, hogy megkérdezd, vagy ennyi ideig gondolkodtál rajta, hogyan kéne feltenned a kérdést?

– Megs – mosolyodik el, és a cipője orrára néz – tudod, hogy sajnálom.

– Mit sajnálsz? Hogy elhagytál, vagy hogy itt hagytál?

– Az egészet! De te is tudod. Nagyon jól tudod, hogy sajnálom.

– Honnan tudnám? Tudod, hogy mit tudok rólad Mitchell? Semmit! – felé nyúlok, mire ő készségesen - pontosan ahogy régen - ad egy szál cigit. Meggyújtom – Annyit tudok rólad, hogy volt egy fiú, akit szerettem, és aki eltűnt az életemből, szó nélkül.