Láss bennem mást

Hetedik

Három hónap telt el, mióta utoljára láttam Őt. Három hónap, mióta a városban senki nem hallott Mitchellről, és nem is tűnt fel sehol. Felszívódott, mint köd a napfényben. Az emberek suttogni kezdtek róla, meséket találtak ki arról, hogy hová mehetett, és egyáltalán miért jött. Az életem pedig lassan visszarázódott a normál kerékvágásba. Andrew továbbra is kedves és előzékeny arcot mutatott, a szülei lányukként kezeltek, és mindenben készek voltak segíteni. Az esküvő pedig egyre csak közeledett, majd megérkezett.
Christine orgona lila, harang szabású koszorúslány ruhájában érkezik meg a templom hátsó részébe. Kezében hat kis fehér és lila virágokból álló csokrot szorongat. Gyönyörűre sminkelt arcát fagyott mosoly díszíti. Végignézek rajta, és csak arra tudok gondolni, hogy sokkal szebb nálam. Talán önző vagyok, de milyen dolog már, hogy a koszorúslányom csinosabb legyen, mint én, a saját esküvőmön?
- Baj van? - kérdezem tőle, miközben végignézek magamon a tükörben. Hófehér a ruhám, ami nevetséges hatást kelt annak tudatában, amivel magammal kapcsolatban tisztában vagyok. Mell része szív alakban dekoltált, a derekamig teljesen ráfeszül vékony testemre. A csipőmnél lágy anyag fut le teljesen a bokámig. A szoknya felett vékony anyagú tüll ül, aranyozott és csillogó kövekkel televarrva. Barna hajam le van engedve, egészen a mellem alá ér már. Végig simítok a ruhán, egy pillanatig gyönyörködöm benne, mielőtt odasétálok a kis asztalhoz, és a fejemre helyezem a szintén arannyal futtatott tiarámat.
- Nincs - nyögi Christine - csak veszettül izgulok - leül az egyik székre, és az ölébe ejti a csokrokat - ráadásul Dwayne lemondta, így nem lesz kísérőm.
- És? - kérdezek vissza enyhén meglepetten. Rápillantok a vállam felett, de nem foglalkozom vele különösebben. Belebújok fehér cipőmbe, aminek pont annyira magas a sarka, hogy már nem tudok benne szépen járni.
- És? És? És itt vagyok a legjobb barátnőm esküvőjén, koszorúslányként, talán én fogom elkapni az átkozott csokrodat, és nincs kivel töltenem az estét. - Megforgatom a szemem, miközben még mindig saját tükörképemmel játszok. Annyira nem vagyok önmagam. Nem az a nő néz rám a tükörből, akit szeretnék, hogy tegye, és nem annak a férfinak az oldalán állok majd az oltárhoz, akién szeretnék.
Enyhén oldalra billentem a fejemet.
- Mit gondolsz? - kérdezem tőle halkan.
- Azt, hogy gyönyörű vagy! A leggyönyörűbb menyasszony, akit valaha láttam - mögém sétál, és a vállamra támasztja az állát - de egy kicsit szomorúnak látszol, Meggie. Nincs semmi baj?
- Nincs - hazudom - minden a legnagyobb rendben. Ez az én nagy napom, és ha minden jól megy, ilyen csak egyszer van egy lány életében, nem?
- De igen - sóhajt - de még mindig nem oldottuk meg a problémámat.
- Milyen problémát? - az öcsém az ajtófélfának dőlve áll, és néz bennünket. Annyira más. Felnőtt. Szinte kész férfi. Fekete öltöny és orgonalila ing van rajta, a hajtókájába egy fehér rózsát tűzött. A haja megnőtt, nem nagyon, de pont annyira, hogy észrevehető legyen. Hátra fésülte, így szinte leér a füle alá. A tekintetében van valami igazán átütő. És pontosan úgy néz Christinere, ahogy Mitchell nézett mindig rám. Kiráz tőle a hideg.
- Chrissnek nincs kísérője - bukik ki belőlem egy vigyor kíséretében.
- Úristen! - elkerekednek a szemei - akkor nem tarthatunk esküvőt! Megyek is, szólok a papnak meg a násznépnek, hogy ma nem lesz esküvő! Hát ez maga a téboly! - annyira komolyan játssza, hogy nevetnem kell tőle - vagy - fordul vissza az ajtóban - megtisztelnél engem, drága Christine, hogy eljössz velem a nővérem esküvőjére? - meghajol, miközben előre emeli a kezét. A barátnőmre sandítok, akinek enyhe rózsaszínbe öltözik az arca. Mosolyogva megforgatom a szemem, majd könyékkel megbököm az oldalát.
- Igen! - szakad ki belőle - igen, elmegyek veled - Balzac vigyorral az arcán emelkedik fel. Látom, hogy a két tenyerét beletörli a zakójába. Ez nem csak az én nagy napom.
- Na, jól van! Köszönjük a közjátékot, és most, távozz! - játszom magam, miközben kezemet a levegőbe lendítem.
- Igenis, Hercegkisasszony! - és már fordul is ki az ajtón, de megtorpan. Visszanéz a válla fölött, és csak most látom igazán, hogy milyen szép fiú is valójában - egyébként, gyönyörű vagy!
Csak állok ott, nézek a felnőtt öcsém után, aki a szememben annyi ideig gyermek volt, és próbálok nem elérzékenyülni. Nincs az az isten, hogy lesírjam a sminkemet.