Cure - Gyógyír || ✔

Tenger

- Nem, köszönöm - feleltem, miközben leporoltam a bőr harci ruhámat. Az órára néztem, ami immár majdnem délután egy órát mutatott. - Ami azt illeti, ideje szedelőzködnöm. De előtte még telefonálok egyet. - A gyerekek szégyellősen lerakták a kezükben tartott finomságot. - Na, na. Ti egyetek csak, ne zavartassátok magatokat.

•

Meg sem várva a választ sarkon fordultam, és a telefonhoz indultam. Fejből tárcsáztam a számot, vártam, hogy felvegyék.

- Igen? - szóltak bele a vonal végén. Összevont szemöldökkel néztem a telefonra. Nem a szokott hang volt. Elütöttem volna a számot?

- Halló. Lottie LaFountaine-t keresem.

- Cassidy? - kérdezett vissza a hang kis gondolkodás után. Még értetlenebbül néztem magam elé.

- Brigitte néni?

- Ó, Cassidy! Reméltem, hogy hívni fogsz, én sajnos nem tudom a számodat - mondta a nénikém, amitől baljós érzés kerített hatalmába.

- Mi történt, Brigitte? Délután egy óra van, ilyenkor már fent szokott lenni mama a pihenéséből.

- Drágám... nagyon sajnálom, de... Lottie mama nincsen jól. Nagyon nincsen jól. Orvost kellett hozzá hívnunk, most épp bent tartják. Nem tudjuk, mi van vele - felelte szomorúan, én pedig éreztem, hogy összeszorul a torkom.

- Azonnal hazamegyek - közöltem eltökélten.

- Felesleges kör lenne, drágám. Nem mehetnek be hozzá látogatók. Csak telefonon értesülhetünk, a közeli hozzátartozók sem láthatják.

- De...

- Na, Cassidy. Semmi gond. Tudod, hogy Lottie milyen erős, egy háborút is túlélne a fronton - próbált jobb kedvre deríteni Brigitte, de nem igazán sikerült neki. Nedvesnek éreztem a szemem, ezért gyorsan megtöröltem.

- Hát jó. Azért a kórház számát megkaphatom? Én is keresni fogom őket, amikor csak tudom.

Lediktálta a számot, én pedig kissé remegő kézzel írtam le egy darab papírra, majd a telefon alá csúsztattam, miután elköszöntünk. Háttal állva az ajtónak, vettem egy mély lélegzetet, hogy készen álljak a bárkivel való találkozásra. Arra azonban nem számítottam, hogy amikor megfordulok, a kisasszony fog várni az ajtófélfának dőlve. Idegesen megköszörültem a torkomat.

- Elnézést, Miss Peregrine. Feltartottam? – kérdeztem, nyugodtságot erőltetve magamra,

- Nem, dehogy. Igazából csak azért jöttem, mert láttam, hogy az érkezésem mennyire sietésre kényszerítette. Szeretném felajánlani, hogy maradjon még nálunk... ha szeretne. Minden rendben? – kérdezte, észrevételem szerint egy csepp érdeklődéssel a hangjában. Kemény tekintettel bólintottam.

- Természetesen - sóhajtott egyet, és felém lépett, majd a kezét nyújtotta. Felvontam az egyik szemöldököm.

- Elnézést kérek, hogy modortalan voltam, amikor először találkoztunk. Gondoltam, most bepótolnám a valamivel illedelmesebb bemutatkozást. Alma LeFay Peregrine - elfogadtam a felém nyújtott jobbot. A kézfogása határozott volt, de nem durva. A szemébe nézve kissé kirázott a hideg.