Cure - Gyógyír || ✔

Fedélzet

Otthagytam őket, és a hajó orrához sétáltam. Elővettem az órát és a térképet, megnyugodva láttam, hogy a hátralevő öt perc alatt bőven elérünk a másik hurokba. A korlátra támaszkodtam, behunytam a szemem, és gondolkodtam, hogy hogyan tovább. Merre tovább. Elmenekültünk Cairnholm-ból, ami valószínűleg nyüzsög az Üresektől, de mégis mi a célunk most?

*

- Cassie – hallottam Fiona hangját. A gondolataimból kizökkentve fordultam hozzá. – A sérült Ymbryn, Miss Thrush újra emberi alakban van. A többiek nagyjából elmondták, hogy mi történt azokban az időszakokban, amikor nem volt magánál, és most látni szeretne.

- Köszönöm, drágám – simítottam meg az arcát, és a tat felé vettem az irányt. Az üléseket elfoglalták a gyerekek, Fiona, Hugh és Horace kivételével, utóbbi kettő a hajó kormányzását intézte. A csapathoz léptem, és amint meglátták, hogy jövök, azonnal helyet adtak nekem. Középen ült Miss Peregrine, az ölébe vonta Thrush kisasszonyt, amit keserű szájízzel néztem. Közelebb léptem hozzájuk, az idegen hölgy tekintete rám szegeződött.

- Cassidy LaFountaine – nyújtottam a kezemet felé. – Jobban van, kisasszony?

- Miss LaFountaine! – fogadta el a felé nyújtott jobbot, és hatalmas mosoly terült szét az arcán. – Először is hadd köszönjem meg, amit tett. Valami elképesztő, ahogyan harcolt... Igazán a szívén viselte a sorsát ennek a családnak – jegyezte meg, ami alatt volt időm szemlélni őt. Valamivel fiatalabb lehetett Miss Peregrine-nél, szőkésbarna haját rendezett kontyban hordta, világosbarna szeme pedig kedvesen csillogott.

- Ugyanúgy az ön sorsát is a szívemen viseltem, kisasszony – válaszoltam kedves mosollyal.

- Ugyan! Hívjon Millicent-nek.

- Ez esetben, Cassie – feleltem, és a szemem sarkából meglepetten vettem észre Miss Peregrine szúrós tekintetét.

- És most hova megyünk? – kérdezte Millard. Gondterhelten sóhajtottam, de szerencsére nem nekem kellett válaszolnom.

- Természetesen szeretettel várlak titeket az én időhurkomban, Londonban – válaszolt Millicent gondolkodás nélkül. Mindannyian meglepetten néztünk rá, még az Ymbrynünk is.

- Millicent, ez igazán nagylelkű, de a gyerekek megvédése, és az otthonuk fenntartása az én dolgom...

- Ugyan már, Alma – szakította félbe társa, és szúrós szemmel nézett rá. – Most kényszerültetek otthagyni Cairnholmot, és valld be, kilátástalan a helyzetetek. Legalább amíg ki nem találtok valamit, addig igazán meghúzhatjátok magatokat nálam. Én nagyrészt úgyis Miss Finch-nek segítek, legalább rendben tartanátok a helyet – tette hozzá kacsintva egyet, mire felnevettem. Igazság szerint szimpatikus volt. A gyerekek mindannyian kérlelve néztek igazgatónőjükre, még én is. Miss Peregrine nagyon sóhajtott.

- Millicent... Köszönjük – nyögte ki végül, amikor rájött, hogy nem tud mást mondani. A társaság egyöntetűen jókedvű zsivajban tört ki, a nyüzsgés közepette nem volt nehéz kiosonni, hogy a kormányhoz menjek.

- Matróz urak – tisztelegtem a fiúknak, akik nevetve kihúzták magukat a megszólítás hallatán. – London felé megyünk. Miss Thrush házába – a térképen bejelöltem az időhurokba vezető bejáratot, majd pár pillanatig tanulmányozva azt, bólintottak. Kissé jobbra húzták a kormányt, aztán beszélni kezdték, hogy milyen útvonalon menjenek. Mosolyogva magukra hagytam őket, és fáradtan lehuppantam az egyik ülésre a hajó üres részében. Hallottam a gyerekek jókedvű kacagásait, beszélgetésfoszlányokat a távolból, és elégedetten bámultam magam elé. A tenger csendessége és végtelen magánya megnyugtatta kavargó gondolataimat.

Milyen különleges születésnap – gondoltam, szomorú mosollyal meredve a hullámokra. Odafent két magányos felhő volt csupán az égen, én pedig arra gondoltam, hogy talán látnak engem. Talán büszkék rám.

Egy érintés a vállamon kizökkentett a gondolataimból. Próbáltam fél pillanat alatt összekapni magam, de amikor láttam, hogy Miss Peregrine az, nem igyekeztem annyira görcsösen. Leült mellém, és közelebb húzódott. Pár percig ketten néztük a tengert, néha lopva egymásra pillantva.

- Cassie... Nincsenek szavak a hálára, amit érzek – mondta halkan. A szám széle felfelé kunkorodott.

- Már épp kérdezni akartam, hogy tetszett-e az akciójelenet.

- Igen, nagyon tetszett. Főleg a látványos arcon rúgásod – felelte kuncogva. Felé fordítottam a fejem.

- Köszönöm, Miss Peregrine – meglepetten viszonozta a tekintetemet, zavartan pislogott.

- Ugyan mit?

- Hogy a része lehetek az életének – mondtam gondolkodás nélkül, azonban a mondat kétértelműsége miatt nyakig pirultam. – Mármint, hogy... Az életüknek... Szóval azt, hogy... Itt lehetek magával, és... Szóval a gyerekek, öhm...

- Én is örülök neked, Cassidy – segített ki kedves mosollyal, mire még jobban zavarba jöttem.

- Nem kell udvariasságból ilyet mondania – próbáltam elviccelni a szituációt.

- Nem amiatt mondom. Teljessé tetted az életem...ünket – javította ki gyorsan magát. Ezúttal ő vörösödött el. Úgy ültünk egymás mellett, mint két szerencsétlen paradicsom, keresve a szavakat, amelyeknek a jelentését még mi sem tudtuk pontosan.

- Miss Peregrine, én... – kezdtem, kellő bátorságot gyűjtve, de félbeszakított az örömujjongás a hajó végéből.

- OTT VAN! Ott van! Mindjárt ott vagyunk! – kiabálta Claire lelkesen. Váltottunk egy pillantást a kisasszonnyal, és szó nélkül megegyeztünk, hogy majd később folytatjuk a beszélgetést. Felálltunk, és a többiekhez mentünk. Néhányan izgatottan kapaszkodtak a korlátba, a többiek pedig Millicenttel csevegtek. A korlátnál állókhoz csatlakoztam, boldogan néztem én is az úticélt. A térképre pillantva láttam, hogy körülbelül tíz méter megtétele kell, hogy biztonságba kerüljünk.

- JACOB! – üvöltötte mögöttem Emma, és hátrakapva a fejem, elakadt a lélegzetem. Jake-et a levegőben tartotta valami, idegesen hadonászott a karjával, hogy kiszabaduljon.