Szépséges Örökös

ᴛᴇ́ᴛ

Delaney szemszöge

Hörögve támaszkodtam kezeimmel a fájdalomtól remegő térdeimen. A számban összegyűlt vért a férfi lábai elé köptem, majd egy provokatív mosollyal lassan felemeltem a fejem. A hosszú ősz haját hátul összefogott férfi szemei meg sem rebbentek. Unottan törölte a bíborvörös folyadékot fekete nadrágjába, míg én minden másodpercet kihasználva újra felkészültem a kegyetlen ütésre. Nem tudom szerencse-e, hogy csak a lábaimat kötözte a székhez, a kezeimet pedig csak egymáshoz.

Ez ment, talán három-négy órája. Fogalmam sincs. Talán hazudnék, ha azt mondanám érdekel.

– Mondd csak, kislány! Megértetted végre? – mormogta reszelős hangján a hatvanas éveiben járó, fitt férfi. Komótosan felegyenesedtem egy gúnyos nevetés kíséretében és egy nemtörődöm mozdulattal a kézfejemmel letöröltem a vért ami, megállíthatatlanul folyt az orromból.

– Ha azt mondanám... – egyenesedtem fel teljesen. Grimaszolva hallgattam hátam minden egyes roppanását. – Nem, papi. Megint belém akarná verni az értelmet?

Nem fűzött hozzá semmilyen rosszalló megjegyzést, egyszerűen csak megingatta a fejét. Előrébb lépett, hogy jobb öklével újabb ütést mérjen az arccsontomra. Bokáimat a kötélhez szorítottam, hogy majd ne az arcomat érő fájdalommal foglalkozzak. Az izmos fickó szemeibe bámultam, ő sem nézett félre. Lendületet vett, ahogyan a lábával picit hátradőlt.

– Gyerünk, csinálja csak! – döntöttem oldalra a fejem. – Biztos igazi férfianak érzi magát, hogy egy lekötözött nőt üt.

– Ne idegesíts fel, kislány! – motyogta az orra alatt, mondata közben karja kicsit ernyedtebben várakozott.

– Nem áll szándékomban, főleg nem egy ilyen macsót nem. – szabadkoztam azonnal, miközben igazán nehezemre esett megállni a mosolygást. A férfi felhorkant.

– Fogd be!

– Oh, befognám én! – sóhajtottam. – De Aidennek biztos hiányozna.

– Kislány, vigyázz kiről mit beszélsz! – mondta vészjóslóan. Eljuttattam odáig, hogy szimplán előttem áll, keresztbetett karokkal és feszülten fixírozza erőtlen mosolyomat.

– Itt mindenki kislánynak hív. – ráztam meg a fejem, majd pedig azt hátravetve gondolkoztam.

– Mivel nem vagy más, csupán egy gyerek. – válaszolta.

– Mégsem én vagyok annyira képzetlen, hogy elcsevegjek azzal, akit szarrá kéne verjek. – emeltem fejemet, aztán kacsintottam egyet. A férfi szemei dühösen csillantak, közelebb lépett és frusztrált sóhajt hallatott.

– Nem tudod befogni a szád.

– Nem valami jó családi vonás. – bólogattam sűrűn, az ő szája pedig megrándult. – Ó, a franc! Az ott csak nem...– vettem halkabbra a hangerőm, mintha valami bizalmasat próbálnék közölni. – Érzelmi megnyílvánulás?!

Drámaian levegőhöz kaptam, tenyeremet pedig a szám elé kaptam. Szerencse, hogy csak a lábaimat kötözte a székhez, a kezeimet pedig csak össze.

– Mit csinálsz? – kérdezte bizonytalanul.

– Hogy érti?

– Ahelyett, hogy csendesen tűrnéd, amíg végzek, direkt felbosszantasz.

– Hagyjam, hogy félholtra verjen mindezt csöndben, hogy magának kevésbé legyen bűntudata és hamar túl essen rajta? – vontam fel a szemöldökömet értetlenül. – Izmai bőven vannak, papikám de intelligencia kevés szorul Önbe.

– Nem rosszból, mi? – horkant fel.

– De. Igazából teljes mértékben verbálisan szeretném bántalmazni, ha már gyomorszájon nem tudom vágni. – rántottam meg a vállam, mire harsányan felnevetett. Ez a legszürreálisabb szituáció egész életemben.

– Értem. – bólintott egy halovány mosollyal az ajkain.

Az ajtó halkan kinyílt, amire mindketten odakaptuk a fejünket. Ivo lépett be, megszokott huncut mosolyával és tekintete egyenesen az enyémeket kereste. Mosolya lehervadt, mikor meglátta az arcomat díszítő vörös foltokat, a kék monoklit és talán italért sóvárgó kiszáradt ajkaimat is. Lépteit megszaporázta, majd az előttem lecövekelt monstrumot arrébb taszítva elém guggolt. Szemei feltérképezték az arcom minden kis részletét.

– Mit műveltél, Sebastian? – vonta kérdőre halkan Ivo, felé sem pillantva. Kezdett kényelmetlenné válni a helyzet számomra. Sebastian összezavarodva ráncolta homlokát, ő sem értette a helyzetet.

– Mr. Mihalovič küldött, ho... – kezdett el magyarázkodni, ám Ivo egy szempillantás alatt leintette.

– Sebastian, tudod mennyi kibúvó van egyetlen mondat alól? Keress kiskapukat! Nem mellesleg, nem gondolom, hogy azt mondta volna verd félholtra. – forgatta meg a szemeit, megpaskolta a térdemet és felegyenesedett. Pár centivel alacsonyabb volt, mégis szinte lenézett a férfire mikor folytatta. – Hozz neki vizet és ételt. A lány a védelmemet élvezi, megmondhatod Aidennek is.

– Uram, nem hiszem, hogy ...

– Nem érdekel mit gondolsz, tedd, amit mondtam. Mr. Mihajlovič és fia mindannyiunk felett áll. Azonban ezt elmondhatod Aidennek. – biccentett az ajtó felé célzásként, hogy ideje indulnia és cselekednie. A férfi várt egy pillanatot, hezitált aztán száját összeszorítva bólintott és kihátrált.

Ivo felém fordult. Arcán újra ott virított kisfiús mosolya, szemei huncutul csillogtak.

– Mi a helyzet, Della? – érdeklődött jókedvűen, mintha az előbb nem védett volna meg. Mintha nem állította volna meg azt a fickót, hogy megverjen. Végigmértem őt.

– Mit akarsz? – tettem fel egyszerűen a kérdést, mire ő levegőhöz kapott, mint aki el sem akarja hinni, hogy ezt kérdeztem.

– Mit akarhatnék? – kérdezett vissza és levetette magát az ágyra. Összeszűkült szemekkel figyeltem.

– Csak mond el!

– Delaney, egyedül vagy itt, nem? Örülnöd kéne, hogy felajánlom magam. – vigyorgott csukott szemekkel, hanyatt fekve az ágyon. – Nem kérek cserébe semmit, csak a barátságod.

– Ez nagyon nyálas! – grimaszoltam, ő pedig élénken felnevetett de egy kis idő múlva felült és komolyan bámult a szemeimbe.

– Ez nem olyan hely, ahol válogathatsz, Delaney. Fogadd el, amit kínálok számodra. Barátságot. – magyarázta halkan, míg én gondosan figyeltem minden szavára. –Kedvellek téged, biztos vagyok benne, hogy te is engem.

– Nem, nem igazán. – válaszoltam vállat vonva, Ivo erre felhorkant és legyintett.

– Szövetségesed leszek. Aiden a legjobb barátom, de olyan merev, mint egy fatörzs vagy, mint reggelente a farkam– gondolkodott el, mire kikerekedett szemekkel meredtem rá. Motyogott magának pár sort, majd rám sandított. Amikor meglátta mondadója utáni reakciómat, egyszerűen kiszélesedett a vigyora. – Jó páros leszünk!

– Azok. – mormogtam az orrom alatt. – Miért nem segítesz a barátodnak kedvesebbnek lenni?

– Nem segíthetsz valakin, aki nem akarja. – mondta egyszerűen, amire óvatosan bólintottam.

Ebben egyetértünk.