𝑫𝒆𝒍𝒂𝒏𝒆𝒚 𝑭𝒂𝒊𝒕𝒉 𝑫𝒊𝑵𝒐𝒛𝒛𝒊.
Adelynn és Colton egyetlen gyermeke.
𝐀𝐳 𝐨̈𝐫𝐨̈𝐤𝐨̈𝐬.
Miután Adelynn tragikus halált hal, Colton egyedül kényszerül felnevelni pár hónapos kislányát és közben megküzdeni a gyásszal és a bűntudattal. A f...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Delaney
Tán fura érzés a változás. A jó és rossz váltakozása, az új évszak beköszöntése, az újszülött fejlődése. Az élet minden pillanatában jelen van. A lépések ritmusával párhuzamos. A lét silány mivoltja, majd annak új korszaka, mely kérdésekkel üdvözöl.
Most jobb lesz? Szerencsétlen lelkem megnyugvást talál végre vagy ismeretlen falakat állítanak elém?
S, most, mikor őszinte boldogság telíthetné meg bensőm minden részét. Aggodalom, fáradtság leple borul rám ahelyett a biztonságos érzés helyett. A véget nem érő harc a sors módusálásával.
– Mi hija... – édesanyám könnybe lábadt szemei, olyan érzelmeket váltott ki belőlem, melyet eddig nem éreztem. Ám nem bántam. Egyetlen percét sem.
Tenyerei arcom két oldalát melegítve nyújtott nyugalmat, miközben hallván Nikola parancsát mégis elnehezült a mellkasom. Most találtam meg, mégis azonnal elveszítem.
– Szeretném, hogy ha látsz alkalmat, menekülj! – suttogtam neki. Remegő végtagjaimnem válltak hasznomra. Képtelen lettem volna nem felajánlani a szabadságot neki, oly' sok év után.
Habár nem ért meglepetés, amikor csupán lágyan megrázta a fejét és elvette kezét az arcomról.
Az idilli pillanat hamar darabokra hullt. Egy idegen kéz kapott a hajamba, húzott hátra és feszítette a fejem. Anyám felém lépett, ámde hamar elkapták a karját és a hátához szorították.
– Most mond el nekem, kicsi lány! Hát nem fenomenális ötlet volt egy helyen tartani Téged édesanyáddal? – kérdezte mulatva Nikola. Somolyan szinte fiatalosabbá tette. Habár belegondolni, hogy az táplálja lelkét, hogy másnak a legrosszabbat nyújtja, ijesztő. – Őszintén remélem ez a röpke tíz perc elég volt, hogy láthasd Adelynnt, hosszú évek után először!
Tehetetlenül hunytam le a szemeimet. A fejbőrőm sajgó érzéssel tudatta, hogy az idegen kéz köré font hajam húzása túl erős.
Néma csend.
Egy hideg, tompa eszköz került az államhoz, amire egy pillanat múlva nyomást is gyakoroltak. Hirtelen nyitottam ki a szemeimet az érzésre és a tudatra, hogy egy pisztolyt szegeznek éppen rám.
– Adelynn elég időt töltöttél itt velünk. Talán nem bánsz még egy kicsit, végignézve a lányod halálát. – ejtette ki a szavakat, mintha a világ legpuhább ágyán feküdt volna mindvégig.
Ám nem láttam anyám arcát, tudtam, a könnyei végigszántják gyönyörű, fakó bőrét.
Nem szólaltunk meg. Felesleges lett volna. Tudtuk, amit tudnunk kellett.
– Kicsi lány, nem vagyok jó hangulatban. Nincs utolsó szó. – fejezte be Nikola egyszerűen.
A kattanás hangja megrémisztett, bár tudván a megannyi szenvedés itt véget ér, nincs tovább.
Erre gondolva engedtem el magam, abbahagyva a küzdést majd hallván a pisztoly dördülését utoljár egy gondolat költözött elmémbe.
