Vᴇ́ᴅᴇʟᴇᴍ

4.4K 201 47
                                    

Delaney szemszöge

Ivo két nappal később kísérelt meg egy újra kapcsolatba lépni velem

Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.






Ivo két nappal később kísérelt meg egy újra kapcsolatba lépni velem. Nem akart feltűnő lenni, habár Aiden kétségkívűl sejtette.

Némán bámultam a penészes plafont, testem ernyedten feszült a rozoga ágynak. Gondolataim pókhálószerűen fodrozódtak az elmémben, minden pillanatban más képkockát jelenítve elém.

– Apám így is egy farok volt. – méltatlankodott a mellettem heverő fiú, az heverő nagyrészét elfoglalva. Fáradtan lehunytam a szemeimet, majd kissé feléfordulva válaszoltam.

– Nem is ismerted.

– Nem változtat a tényen, hogy elhagyott. – fonta keresztbe a karját, hasonlóan mint egy hisztis gyerek.

– Lehet anyád nem akarta, hogy ismerd. Lehet ő akart volna. – vázoltam fel neki más szemszögből. Újra a zöld foltra meredtem.

– Most velem vagy, vagy ellenem? Elmondanám, hogy a barátok... – ült feljebb hitetlenkedve.

– Nem vagyunk barátok. – folytottam belé a mondat második felét, amire el is hallgatott. Csendesen nézett maga elé. Élveztem a hangtalan perceket, ámbár nem állt szándékomban megsérteni őt.

– Persze most ezt mondod. – mondta. Szinte láttam, ahogyan megforgatja a borostyánzöld szemeit.

Nem szólalok meg. Távol tartom magam, távol kell tartanom magam. Bárki, aki eddig a közelembe merészkedett nem élte túl. Ez a fiú jobbat érdemel az én keveset nyújtó barátságomnál.

Az ajtó nyílik, az ember azt hinné kiesik a helyéről, amilyen hang társul hozzá. Míg Ivo felpattan mellőlem, Aiden szigorú arckifejezéssel közeledik felénk.

Nem veszem a fáradtságot, hogy végignézzek rajta. Sejtem mit visel most, mint bármelyik nap.

Lopva az ajtó felé sandítok. Két férfi áll ott, nem néznek be, egyszerűen a folyosót bámuljak. Fegyverük a kezükben akár a kabala, mintha hozzájuk nőtt volna.

– Állj fel! – utasít Aiden ellentmondást nem tűrően. Ismét rávezetem a tekintetem, unottan.

Egy nagy sóhaj kíséretében feltápászkodok ülő helyzetbe, leteszem a lábaimat a földre és felállok. Kihúzom magam, de kínkeserves erőfeszítésbe telik megtartanom magam. Aiden kristálykék szemei tanulmányozták minden mozdulatomat.

– Hova viszed? – szólalt meg Ivo, akitől csupán egy lépés választott el. Nem lehet levakarni ezt a fiút, igaz?

– Új szobát kap. – közölte egyszerűen, kezeit az oldalzsebeibe süllyesztve.

– Szoba!? – köptem a szót undorodva. – Megnézném, hogy az az elkényesztetett segget elviselne-e egy ilyen szobát.

– Delaney! – sziszegte Ivo, könyöke pedig súrolta a karom. Bosszúsan szorítottam össze a számat, szemeimmel Aiden reakcióját figyelve. Ő csak nézett, nem vágott vissza.

Szépséges ÖrökösWhere stories live. Discover now