Igen, sosem adom fel, és egy újabb Aranymosás százszavas kihívásra írt jelenetet hoztam nektek. Jellemző rám, hogy mindig megtalálom, milyen megoldást nem várnak. Amikor a leírások remekre csiszolása a cél, én a történetre fókuszálok, vagy épp fordítva. A thrilleres feladattal is így voltam, inkább hangulatot akartam megragadni, miközben minden kiemelt a jelenet kidolgozására koncentrált. Így született meg ez a ködös, esti kép. Jó olvasást hozzá!
A nap kivérzik a horizonton. Tekintetem elkeseredetten kapaszkodik az utolsó fénysugárba, de az éjszaka kérlelhetetlen. A sötétség megvakít.
Én választottam, hogy kint maradok, de akkor még nappal volt és biztonság. Most a szívem minden reszkető dobbanásával közelebb érzi a véget, és arra ösztökél, hogy megforduljak. Semmi. A házat is magába nyelte a falánk éjszaka. Nem tudom, merre mehetnék haza. Bizonytalan lépést teszek, de a földön kúszó ködpászmák nyálkás csápjaikkal a bokám köré fonódnak.
Az elmúlászsagú levegő azt suttogja a fülembe, hogy már ide tartozom.
És én bólintok. Bólintok, hogy cserébe ne akarják elragadni azokat, akik a házban maradtak.
YOU ARE READING
Életképek ⦑befejezett⦒
Short StoryPillanatképnyi történetek azoknak, akik olvasnának valami rövidet és velőset. Tartalom: Szirénének: fantasy minitörténet egy szirén gondolatairól Generációs különbségek: százszavas arról, hogy más korosztályok mennyire másképp látják a világot Megsz...
