Életképek ⦑befejezett⦒

Megszállottság

A Pinteresten barangolva elképesztően ötletes promptokat találhat az ember, különösen ajánlom a The fake redhair's writing prompt oldalt! Annyira beszippantott ez az egész, hogy játékból én is megpróbálkoztam eggyel, aminél a kezdő mondat és a mű hangulata volt adott. A feladatra összehozott jelenetet amúgy a Suits című sorozat ihlette, amit akkoriban kitartóan néztem. Az eredmény kicsit twisted szerelmi jelenet, ami két férfi között zajlik, úgyhogy ennek tudatában kezdjetek bele! Jó olvasást!

– Bíztam benned...

Elcsuklik a hangja, pedig látom a szemeiben, hogy szíve szerint a világ összes bűnét a fejemre olvasná. Valószínűleg nem tévedne túlságosan nagyot. Mégis, ez az árulásom jobban összeszorítja a torkom, mint ezer másik hazug ígéret emléke.

A különbség kettőnk közt, hogy én pont nagyszámú tapasztalatomnak hála azt is tudom, hogy mi rá a gyógyír.

Míg Mike az arcát a tenyerébe temetve leroskad a kiürült kocsma egyik puffjára, én a pulton áthajolva két poharat veszek elő. Egy huszonöt éves whisky palackja akad az ujjaim közé. Pont olyan idős, mint most ő. Olyan zamatos, érett és bódító. Tökéletes, hogy megünnepeljük valaminek a végét és valami újnak a kezdetét.

– Ő volt életem szerelme...

Még a pohárhoz koccanó jégkockák is csilingelve kacagnak a kijelentésén. Mekkora hülyeség, ezt még ő sem gondolhatja komolyan.

– Mike, hadd ne emlékeztesselek, mit követett el életed állítólagos szerelme – teszem le elé a poharat. Olyan meglepetéssel néz fel rám, mintha nem ő avatott volna be az egészbe. De ha ki kell mondanom, hát legyen. – Megcsalt téged. Nem egyszer, nem kétszer, hanem a jegyességetek utolsó fél évében folyamatosan.

– Esélyt sem hagytam neki, hogy megmagyarázza, helyette...

– Hát nem érted? Nem érdemel több esélyt! – fakadok ki. A rémülettől kitágul a pupillája, szinte teljesen felfalja az írisze üde kékjét. Mosolyt erőltetek az arcomra, mielőtt végleg elijesztem. Felkapom a poharam, és húzóra tüntetem el a whiskyt. Nem is érzem igazán az ízét, csak az alkohol megnyugtató csípését, annak az ígéretét, hogy gyorsan a fejembe fog szállni. Mire lecsapom a poharat az asztalra, már csak magányos jégkockák csilingelnek benne. – Idd meg!

Amikor meg van rettenve, Mike imádnivalóan engedelmes. Remeg a kezében a pohár, mégis az ajkához emeli, és addig küzd, míg hozzám hasonlóan el nem tünteti a tartalmát. Utána már nem remeg sem a keze, sem a hangja.

– Akkor sem az a megoldás, hogy lesüllyedek a szintjére – csóválja a fejét. Mintha meg nem történtté tehetné puszta megbánással.

– Már megtetted.

– Te pedig elmondtad neki! – csap az asztalra. Először látom őt dühösnek, de ahogy az indulat rózsákat fest az orcáira, be kell valljam, ezt az arcát is imádom. – Nem értem, miért állok szóba veled egyáltalán – pattan fel. Nem sietek utána. A pohár szélén körözök az ujjammal, míg a teret be nem tölti a tiszta üveghang. Oda sem kell néznem, hogy tudjam, még az ajtó elérése előtt megtorpan.

– Azért állsz velem szóba, amiért az én ajtómon kopogtattál csatak részegen, miután megtudtad, hogy megcsal – mondom ki az igazságot kegyetlenül. – Azért, amiért engem használtál a kicsinyes bosszúdhoz, mikor bemásztál az ágyamba. És azért, amiért most is itt vagy, pedig bárhol máshol lehetnél – nézek fel rá. A sápadtsága kísértetiesen vibrál a félhomályban, de az arcán végre felismerés csillan. – Azért, mert senki másra nem számíthatsz.

– És te kihasználod ezt – hátrál egy lépést. Mosoly csiklandozza a szám, ahogy megközelítem. Lassan cserkészen be, hiszen már biztos lehetek a zsákmányban.

– Igen, kihasználom, mert mindketten pontosan tudjuk, hogy jobb vagyok, mint ő. Jobb vagyok, mint bárki más, akit megkaphatnál.

Közvetlen előtte torpanok meg, de nem hátrál tovább. A fejét lesunyva várja a kegyelemdöfést. Az álla alá nyúlok, és finoman megcirógatom a bőrét, hogy újra rám figyeljen.

– Neked olyan emberre van szükséged, akiben megbízhatsz. Akire támaszkodhatsz. Akinek kisírhatod magad a vállán – mondom halkan, mire mint egy felszólításra, megremeg az ajka, és könny homályosítja el a tekintetét. Képtelen vagyok tovább várni. Magamhoz vonom, az arca meglepő természetességgel találja meg helyét a vállgödrömben, miközben megnyugtató mintákat rajzolok a hátára. Hang nélkül sír, lehetőséget hagyva, hogy tovább vigasztaljam, amíg eláztatja az egyenruhám. – Hamarabb be kellett volna látnod, hogy nem a hős lovag típus vagy. Te a királylány vagy, aki bárkinek odadobná magát, csak mert a vártorony magányánál bármi jobb lehet. De nem kell megelégedned ennyivel. Hagyd, hogy megmentselek!

Halkan felnyüszít, és olyan erővel csimpaszkodik belém, mintha sosem akarna elengedni.

Elégedetten felsóhajtok. A cél szentesíti az eszközt.

Persze, hogy képtelen voltam hozzá érni olyan állapotban, mikor még a nevét sem tudta kimondani. Szerencsére nem emlékezett semmire, és elhitte, hogy megtörtént. De a gyümölcs beéredt, és most már tényleg önként fog az ágyamba mászni.