Életképek ⦑befejezett⦒

Szirénének

Nagyon sok jó írós csoportban benne voltam az évek során, amik egészen elképesztő ötletekkel álltak elő, hogy közösséget építsenek. Mai napig csodálom azokat, akik képesek egy aktív és támogató közösséget felépíteni egy olyan hobbi köré, ami alapvetően mégis egy befelé forduló, magányos tevékenység. Sajnos nem emlékszem pontosan, melyikben is merült fel egy olyan játék, hogy minden héten egy megadott képről kellett kvázi százszavast írni (nem számoltak tudtommal, a lényeg inkább a rövid történet volt). Így született meg ez a kis történet. Az eredeti kép sajnos nincs már meg, de egy szirént ábrázolt, ahogy a víz alá csalogat egy embert. Én ezt a történetet építettem fel köré. Jó olvasást!

Idelentről nehéz kapcsolatot teremteni a külvilággal. A formákat elkenik a hullámok, bizonyos mélységben pedig előbb a színek halnak meg, majd minden fény. Nem látlak, nem érzem az illatod sem, mégis pontosan tudom, hogy közeledsz. Az áramlatok szokványos simogatásába apró kis rezgéseket visznek a lépteid.

De vajon te is hallasz engem?

Kinyitom a szám, segélykérésem apró buborékok sokaságaként lebeg a felszínre. Egy pillanatra megtorpansz, hezitálsz, majd mégis közeledni kezdesz.

Tudtam, hallasz engem! Te képes vagy megmenteni!

Elrugaszkodok a fenékről, lassú csapásokkal török a felszín felé. Egyedül akkor torpanok meg, amikor meglátom az arcod, hisz akkor már te is láthatsz engem. Most még elfuthatnál, de nem teszed. Szemeidben lázas elragadtatással figyeled, ahogy kiemelkedek a vízből, orcáidra rózsákat fest a vágy.

Legyen hát ez a mi alkunk. Mindketten megkapjuk, amire vágyunk.

Felém nyújtod a kezed, és én összefonom az ujjainkat. Bárgyú mosollyal hagyod, hogy mind beljebb, mind mélyebbre húzzalak a vízbe.

Kielégítjük egymás éhségét. Adhatok neked még egy utolsó, gyönyörű emléket. És te adsz nekem még egy holnapot.