( nishimura riki. )
❝Feléd sétálok
Összekapcsolom világainkat,
Vörös szemeimmel
Szétszakítom a láncainkat.
Feléd sétálok
Míg el nem érek az új világba,
De megállok
Eddig végig követtelek a rossz irá...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
| SIX. "nem vagy falkatag!" ________
YUMIKOT AZ ÜRES SZOBA FOGADTA.
Arra számított, hogy még ott találja Rikit, esetleg Sunoot, de mindketten felszívódtak és a helyiségben hulla csend honolt. Átvett ruháit leterítette az ágyra, majd körbenézett a szobában.
Csak most tudta úgy igazán megfigyelni. Egész otthonos volt, már ha egy tinédzser fiú szobája egy ősrégi kastélyban lehet az. A szoba közepén helyezkedett el a nagy franciaágy, mellette mindkét oldalt egy kisebb komóddal. Vele szembe volt a fürdőszoba bejárata, az ajtó jobb oldalán pedig egy nagyobb mérető polcos szekrény volt. A ruhásszekrény ezzel tükrösen foglalt helyet.
A polcokon Yumiko felfedezett néhány könyvet, kis tárgyakat, mint például egy bólogató bábu vagy esetleg parfüm, illetve polaroid képeket.
Közelebb hajolva nagyjából ki tudta venni az alakokat, legtöbbjükön családjával szerepelt, de voltak olyanok, ahol a hat testvérével. Látva Rikit kicsiként, ahogy vidáman mosolygott anyja mellett állva mosolyra késztette a lányt.
Ő maga se tudja miért. Egyszerűen csak fura volt látni a fiút ilyen állapotban.
Az idilli pillanatot maga Riki törte meg, aki kopogás nélkül benyitott az ajtón, kezében az újonnan szerzett ruhákkal. Yumiko amint meghallotta az ajtó nyitódást kissé elugrott a polctól, bár a fiú már így is tudta mit csinált.
- Itt vannak a ruhák. Anya csak ennyit tudott adni, de azt mondta körbenéz majd a padláson is.- dobta le az ágyra az említett tárgyakat, kerülve a szemkontaktust vele.
- Ennyi is elég, köszönöm. - hajolt meg kicsit, mire Riki bólintott.
- Gyere, most vacsorázunk. Szarvashús lesz zöldséggel.
- É-én nem szeretem a szarvast.
Riki hátrafordult hozzá egy amolyan "ez most komoly?" fejjel, majd egy laza szemforgatás után egyszerűen csak vállat rántott.
- Akkor ezek szerint ma nem fogsz enni.
Hmm, de kedves...
És azzal kilépett a szobából, majd pár másodperc múlva Yumiko is hozzá csatlakozott, leszegett fejjel, fájó szívvel...
. . .
Az óra úgy este tízet mutathatott, immáron mindenki a saját szobájában tartózkodott, készen az alvásra. Riki a matracon folyt el, kezében telefonját tartva, Yumiko pedig az ágyon feküdt, aludni akart de egyszerűen nem tudott.
- Tudod... még cserélhetünk ágyat, ha neked tényleg nem jó a matrac. - törte meg a csendet, s a fiúra nézett, akinek arcát mobilja fénye szépen megvilágította a sötétségben.
- Hallgass már el... - mormogta, le sem véve tekintetét a kütyüről.
Yumiko nyelt egyet, tudta hogy a fiú nem a legkedvesebb személy a világon, mégis picit fájtak ezek a megszólalásai.
- Bocsi.
Ezután mindkettejükre csend hullott, a lány a sötét plafont nézte üveges tekintettel, Riki pedig csak feküdt a matracon és próbált aludni, de valami nagyon zavarta ebben. Egy sóhajtás után kezeit lecsapta maga mellé, miközben szemeit is kinyitotta.
- Najó! Mondd el mi bajod, mert bűzlesz a szomorúságtól.
Yumiko összeráncolta a szemöldökeit. - Büdös vagyok?
Riki egy pillanatra visszahunyta a szemét a lány értetlensége miatt és próbált nem durván odaszólni neki. Még meg kell szoknia, hogy ő egy kezdő vámpír és hogy semmit nem tud még a fajtájáról.
- Nem. A vámpírok megérzik mások érzelmeit, és én jelen esetben nem tudok aludni a tieidtől. - magyarázta, kicsit nyugodtabban.
A lány sóhajtott egyet. - Nincs semmi bajom.
- Aha, és én ezt el is fogom hinni.
- Én csak... - kezdte, de félúton elakadt, s visszanyelte feltörni készülő könnyeit. - Én csak bánom, hogy nem tudtam elköszönni a családomtól.
Riki egyből megértette, s egy pillanatra a lány felé nézett. Hiába nem tartozott jelenleg a kedvenc emberei közé a japán lány, tudta, hogy nehéz időszak következik most az életében. Minden olyan hirtelen történt, még nekik is váratlan volt, nemhogy neki. És a tény, hogy mostmár nem mehet vissza a családjához, tényleg szomorú volt.
Sosem volt még dolguk emberből átváltozott vámpírral, és őszintén szólva fogalmuk se volt mit kéne tenniük. Annyira idegen volt a helyzet, féltek, hogy valamit esetleg elrontanak vagy valami rosszul sül el. Illetve volt elég bajuk Yumiko nélkül is, sőt, lehet az ő megérkezésével megszilárdította a harc miértjét.
- Már nem ők a családod. - mormolta Riki, mire a lány is felé fordította a fejét.
- Szóval azt mondod, hogy mostantól titeket kell a családomnak tekintenem?
A fiú nyelt egyet. - Én nem ezt mondtam.
- Ehhez viszont az kéne, hogy ti is ugyanolyan szemmel nézzetek rám, mint én rátok.
- Nem vagy falkatag! - emelte fel egy picit a hangját, ami Yumikot arra késztette, hogy becsukja a száját és bambán bámulja a plafont.
Riki amint érzékelte, hogy a lány nem fog többet megszólalni, sóhajtott egyet, majd oldalára fordult, hátát neki mutatva és próbált aludni. Yumiko is ugyanezt tette, csakhogy ő jóval később tudta csak úgy igazán álomra hajtani fejét, mint a fiú.
Gondolkozott. Mégis mihez fog itt kezdeni hét ismeretlen fiúval, akik magukat vámpíroknak nevezik bármiféle segítség illetve a családja nélkül?
