Az utolsó tél (Befejezett)

1.

A hópelyhek megállíthatatlanul hullottak az égen összegyűlt sötét felhőkből, én pedig, mint minden télen, egy bögre forró kakaóval a kezemben bámultam kifelé az ablakon. Hiába láttam már számtalanszor a jelenséget, mindig el tudtam csodálkozni azon, hogy mennyire gyönyörű. A mindent beborító fehér takaró, a megfagyott víz, a csupasz fák, a természetet körbeölelő csend megnyugtatott, és fel is vidított egyben. Mindennél jobban vártam telet, ha tehettem egésznap kint ugrándoztam, hóembert építettem, jégkorcsolyáztam, akárcsak a korombeli gyerekek. Minden tökéletes volt. Nyugalmat, vidámságot és kiegyensúlyozottságot éreztem. Az elmém hamar rájött, hogy ez nem a valóság, csak egy túlságosan idilli álomkép.

Óvatosan kinyitottam a szemem, de továbbra is csak a sötétség vett körül. Egy icipici fénysugár szűrődött be az ajtó egyik résén, azonkívül semmit sem láttam. A furgon gyorsan haladt, a rázkódások ellenére próbáltam megtámasztani a hátamat a jármű egyik falához dőlve. Az ujjaimmal végigsimítottam a hideg padlón. Már régóta úton voltunk, úgy éreztem, mintha sosem érne véget ez a kis ,, kiruccanás". Nem voltak nagy reményeim. Számtalanszor töltöttem már időt így, és még mindig jobb volt, mint a valóság ami odakint várt rám. Ha lehetett volna választásom, inkább éltem volna sötétségben örökre, minthogy megint megalázzanak. Hozzászokhattam volna már, hiszen évek óta ez volt a sorsom. Azt tenni, amit mondanak, ugrani minden egyes szavukra, eltűrni, hogy ordítanak, vernek, kihasználnak. Szerintem nem volt olyan testrészem, amin ne lett volna számtalan seb. Érdekelt valakit? Nem. Sajnált bárki is? Ugyan már. Amikor már mozdulni sem tudtam, visszaküldtek, azután ismét vittek máshova. Furgonban szállítottak, élelem, víz nélkül, teljes feketeségben. A föld volt az ágyam és talán az egyetlen barátom is. Haszonállatnak éreztem magam, de tudtam, még azokkal is jobban bánnak. Legalább ők nem fagynak halálra télen, és kapnak rendesen ételt. Lettem volna a helyükben.

Azért valamennyire furdalt a kíváncsiság, hogy kihez fogok kerülni, kinek kell majd engedelmesen bólogatnom. Nagyon ritkán előfordultak olyanok, akik egész normálisnak mondható étellel láttak el, és olyanok is akik nem vertek meg minden nap. Akárkinél raboskodtam, ugyanolyan volt, mint a többi. Dühös, csalódott, frusztrált. Nem becsülték meg őket eléggé, ezért bárki megfelelt, csak meg lehessen azt büntetni, hiszen úgy sem ember. A szolgák nem számítottak embernek ebben a társadalomban.

Kiélvezték, hogy hatalommal rendelkeznek, és erősebbek másoknál, hiszen ez sosem adathatott meg nekik. Csak erre voltam alkalmas. Mindenki más fájdalmát át kellett vállalnom, a sajátom pedig senkit sem érdekelt. Annyira vágytam arra, hogy vége legyen ennek az egésznek. A rengeteg megpróbáltatásnak, fájdalomnak, az álmatlan, végtelennek tűnő éjszakáknak. Azonban még is mindennap kinyitottam a szemem, a helyzet pedig változatlan volt. Gazdag, arrogáns emberek, hideg talaj, üresen korgó gyomor. Ebből nem volt kiút, és ezt tudtam is nagyon jól. Egyedül csak az álmaimba tudtam kapaszkodni, amik miatt pár óráig úgy éreztem, hogy minden rendben. Amik egy időre elhitették, hogy a világ nem kegyetlen, hanem egy szép és nyugodt hely. Marhaság.

A furgon lassítani kezdett, majd pár percen belül megállt, ami azt jelentette, hogy megérkeztem az új otthonomba. Megforgattam a szemem, amint ez a szó az eszembejutott. Nekem már sosem lesz többé otthonom.

Az ajtók kitárultak, a fény pedig olyan gyorsan töltötte be a kis helyiséget, hogy bántotta a szemeimet. Felálltam, a sofőr pedig odasétált hozzám, és a kezembe nyomott egy öltönyt. Fel voltam erre készülve, hiszen számtalanszor ismétlődött ez a jelenet az évek során. Felvettem a fekete színű ruhadarabot, majd kihúztam magam, és elindultam kifelé a járműből. Nem lepett meg, hogy akárhová néztem, szebbnél szebb házakat láttam. Több emeletes, részletes kidolgozású épületek, medencével, sövényszobrokkal, mindenféle drága szökőkutakkal. Megforgattam a szemem, majd a sofőröm után vettem az irányt. A legszebb és legnagyobb ház előtt álltunk meg, ami azt jelentette, hogy itt lesz az új helyem. Tehát rettenetesen gazdagok, remek. Ez sosem jelentett jót. Az engem kísérő férfi megnyomta a csengőt, majd pár másodperccel később a hatalmas vaskapu kinyílt, utat engedve a palotához. A makulátlanul tiszta, macskakövekkel kirakott úton lépdelve eljutottunk az ajtóhoz, ahol egy úr már várt minket. Igyekeztem nem feltűnően végignézni rajta. Magas volt, jó kiállású, középkorú férfi. A szakálla igényesen meg volt nyírva, sötét volt, akárcsak az enyhén hullámos haja. Arcára meglepődöttség ült ki, ahogy megpillantott minket. Meghajoltam, majd megint kihúztam magam. Néha nem ment olyan könnyen, mert a hátam még nem gyógyult meg a múltheti verésből, de igyekeztem.