Az utolsó tél (Befejezett)

15.

Miután nagyjából már tényleg minden a helyére került, elfoglaltam én is a szobámat. Előző nap Kate szerzett egy rendkívül elegáns öltönyt, amit a mai nagyszabású estre szánt nekem. Ismét meglepett, hogy ezt tette értem, viszont szívességként fel kell szolgálnom benne a nagy eseményen. Nem volt ellenemre, bár ezelőtt még sosem csináltam ilyet, főleg nem ennyi ember társaságában.

Az öltönynek nem csak az anyaga volt kitűnő, hanem a színe is. Ahogy a teljes öltözékben belepillantottam a tükörbe, meglepődtem. Általában kerülöm a tükörképem, ugyanis elég szánalmas látvány szokott lenni. Most azonban ez teljesen megváltozott.

Az elmúlt pár hónap alatt sikerült magamra szednem pár kilót, már nem volt olyan beesett az arcom, és eltűntek a bordáim is. Nem keletkezett új seb, a régiek gyógyultak, és halványodtak. Mintha nem is én lettem volna, aki a másik oldalról tekintett vissza  rám.

Próbáltam gyorsan túllépni ezeken az apróságokon, megkötöttem a nyakkendőm, majd elindultam a földszintre, ahol már javában gyülekeztek az emberek. Kíváncsi voltam milyen lányok érkeztek, és hogy kikkel fog Daniel táncolni, esetleg beszélgetni, vagy meginni egy italt.

Nagy volt a nyüzsgés, mindenki beszélgetett, és azt várta, a házasodni készülő jóképű fiatalember mikor érkezik meg. Bennem kettős érzelmek kavarogtak. Mindennél jobban vágytam arra, hogy láthassam, de nem tudtam kisajátítani magamnak. Legszívesebben mindenkit hazaküldtem volna, hogy csak kettesben lehessek vele, ez azonban lehetetlen volt.

Végig nézve a helyiségen, nyugtáztam, hogy kitettünk magunkért. Nem gondoltam volna, hogy a szánalmas életem során egy ilyen fényűző partin részt vehetek majd, hiszen eddig mindig elrejtettek a nyilvánosság elől, lenéztek, és csak rontottam a színvonalat. Most azonban ez másképp volt. Még ha Abby és John annyira nem szimpatizáltak velem, Kate elfogadott, Daniel pedig a legjobb dolog volt, ami csak történhetett velem, úgyhogy én elégedett voltam, majdhogynem még boldog is.

A vendégek már javában falatoztak az előttük lévő finomságokból, úgyhogy ideje volt annak, hogy elkezdjem kínálgatni őket pezsgővel is.

A konyhában szerencsére nem tartózkodott senki, úgyhogy nyugodtan kiöntöttem a poharakba a drága italt, majd egy kerek ezüsttálcára helyeztem őket. Közben csak egyvalamin járt az eszem, az pedig a fiatalúr volt. Féltem attól, hogy mit fog reagálni a közeledésemre, azonban még a vártnál is meglepőbb volt az, hogy viszonozta a csókomat. Félt, éreztem, ahogy a karjai és a lábai remegnek, úgy kapaszkodott belém, akárcsak egy gyerek. Azt kívántam az a pár perc bárcsak örökkévalóságig tarthatott volna.

Viszont tudtam, hogy felesleges hiú reményeket dédelgetnem. Rengeteg gyönyörű lány jött el a neki rendezett bálra, akik nem mellesleg neves emberek gyermekei voltak. Ahhoz, hogy továbbra is tartsa ezt az életszínvonalat, szükség van egy feleségre, majd örökösökre, akik tovább viszik a nevét, és akikre büszke lehet. Én ezek közül semmit sem tudok neki megadni. Hiába szeretem mindennél jobban, életem végéig szolgáló maradok, aki nem házasodhat, nem lehet kapcsolatban, és nem nemzhet gyermeket. Arra sincs garancia, hogy örökké megtűrnek ebben a családban. A fiatalok lassan kirepülnek, én pedig ismét magamra maradok.

A legaggasztóbb dolog azonban nem más volt, mint maga Abby, aki igényt tartott a mostohatestvérére minden áron. Pár perc alatt meg tudna semmisíteni, ha akarna, ezzel tisztában voltam. Igyekeztem tartani tőle a két lépés távolságot.

Miután elkészültem az italok tálcára pakolásával, a nappali felé vettem az irányt. Az emberek csak bámultak, nem tudtam eldönteni, hogy gúny, vagy esetleg a megjelenésem miatt.